Ősi féreg, modern szem
Ez az ősállat kicsi, alakjában a féregre emlékeztető teremtmény volt, amely szinte egész életét egy helyben töltötte, planktonokat szűrve a tenger vizéből. A korai evolúciós szakaszban valószínűleg két szeme volt, de az ülő életmód beálltával a páros szemek eltűntek – egyszerűen feleslegessé váltak. Azonban a fej közepén egy maroknyi fényérzékeny sejt megmaradt, amelyből idővel egy egyszerű, középső szem fejlődött ki. Ez a fény és sötétség érzékelésére szolgált, és segítette az állatot a környezetben való tájékozódásban.
Az evolúció újraírja a látás történetét
Amikor ez a lény később ismét aktívvá vált, és visszatért az aktív, úszó életmódhoz, újra szüksége lett fejlettebb látásra. Az ősi, fényt érzékelő középső szem maradványaiból ekkor fejlődtek ki a mai értelemben vett, képet alkotó páros szemeink. Ez az evolúciós kitérő magyarázza meg azt is, miért olyan más a gerincesek szeme, mint például a rovaroké vagy a tintahalé.
Míg a gerincesek retinája közvetlenül az agyból nő ki, addig más állatok – például rovarok vagy tintahalak – szeme a fejük oldalán, a bőrből alakul ki. Ez a radikális különbség most már értelmezhető az ősi, egyetlen középső szem evolúciójának fényében.
A középső szem ma is köztünk él
Az egyik legmeglepőbb felfedezés, hogy ez az ősi szerv az emberben sem tűnt el teljesen: belőle alakult ki a tobozmirigy, egy fényérzékeny mirigy az agyunk belsejében. A tobozmirigy feladata, hogy melatonint termeljen, ezzel szabályozva a szervezet cirkadián ritmusát, vagyis többek között az alvást.
Összességében elmondható, hogy az eredmények minden várakozást felülmúltak: az emberi alvásritmus, a látás és az agyműködés gyökerei egy ősi, „egyszemű” lény középső szeméig vezethetők vissza – és így tovább élnek bennünk nap mint nap.
