
Génjeikben rejlik a túlélés titka
Egy friss kutatás eredményei alapján a turkana emberek genetikailag is alkalmazkodtak a sivatagi élethez. A vizsgálat során 5 000 önkéntes közül 367 ember teljes genomját térképezték fel. Nyolc, a turkana népre jellemző génvariánst azonosítottak, amelyek közül a legerősebb összefüggést az STC1 gén mutatta. Az STC1 olyan fehérjét kódol, amely segíti a veséket a víz visszatartásában – pontosan erre van szüksége annak, aki naponta akár 10 kilométert gyalogol közel 40 °C melegben.
Tudományos kísérletekben emberi vesesejteket antidiuretikus hormonnal (vazopresszin) kezeltek, amely a szervezet vízhiányos állapotában aktiválódik. Ezek a sejtek aktiválták az STC1 gént, ezzel alátámasztva annak szerepét a vízvisszatartásban. A kutatók számításai szerint ezek a génváltozatok 5 000–7 000 éve alakultak ki, abban az időszakban, amikor Kelet-Afrikában elterjedt a pásztorkodás, és a Szahara elkezdett kiszáradni.
Az urbanizáció ára: a túlélésből betegségek lesznek?
Noha ez az alkalmazkodás évezredeken át segítette a turkana embereket a sivatagban, napjainkra kétélűvé vált. Az 1980-as évek nagy aszályai és éhínségei miatt a turkana lakosság jelentős része a városokba vándorolt, életmódjuk pedig radikálisan megváltozott. Míg korábban étrendjük 80%-a állati eredetű volt, a városi életben és a humanitárius segélyeknek köszönhetően egyre több gabonafélét és cukros élelmiszert kezdtek fogyasztani. Az étrend drasztikus átalakulása egészségügyi problémákhoz vezethet.
A kutatócsoport 447 fő vesefunkcióját vizsgálta, továbbá 230 ember génaktivitását elemezte különböző életkörülmények között. Különösen fontos kiemelni, hogy a városi turkanák veséi kevésbé működtek hatékonyan, mint a vidéken élőké. Vérükben fokozott, stresszhez és gyulladáshoz köthető génaktivitást mértek, ami krónikus betegségek, például cukorbetegség vagy szívbetegség kockázatát növelheti. Így a sivatagi túlélésre kialakult génváltozat – ha a környezet már nem extrém – kifejezetten hátránnyá válhat.
Tágabb kitekintés és tanulságok
A kutatók hangsúlyozzák, hogy az emberi alkalmazkodóképesség összetett folyamat, amely általában nem egyetlen gén, hanem számos gén apró hatásának eredménye. Bár az STC1 jelentős szerepet játszik, valószínűleg nem kizárólagos tényező.
A projekt sikerét az is segíti, hogy hosszú távú, intenzív együttműködés zajlik a turkana közösségekkel és helyi egészségügyi dolgozókkal. A kutatócsoport következő célja, hogy több sivatagi nép genetikáját hasonlítsa össze Afrikában, Indiában és Dél-Amerikában, valamint megvizsgálja, miként befolyásolják a sivatagi túlélőgének a modern, városi élet egészségügyi kockázatait. Ez a tudás akár a krónikus betegségek megelőzéséhez is hozzájárulhat.