Egy elveszett űrhajós kálváriája
A Derelict Star története egy névtelen űrhajós körül forog, akinek az űrben kifogy az energiaforrása, és az egyetlen reménye, hogy egy elhagyatott teherhajóból szerez áramcellákat. Természetesen ezek nincsenek kényelmesen elérhető helyen, így főhősünk kénytelen keresztülvágni az összetett pályarendszeren.
A játék egy metroidvania, nagyjából 500 különálló képernyőből áll, grafikai világa a régi Pico-8 konzol által inspirált: vaskos pixelart, valahol az Atari 2600 és a 8-bites korszak között. Ez a retro hangulat azonban nem öncélú, ugyanis a képpontok kristálytiszta megjelenítése elengedhetetlen ahhoz, hogy a precíz ugrásokat végre tudjuk hajtani.
Mozgásmérnöki mestermunka
A Derelict Star leglényegesebb eleme maga a mozgás. A játék olyan finoman hangolt, szinte pedánsan megkomponált rendszerrel rendelkezik, amely messze felülmúlja a legtöbb hasonló platformert. Csak egyetlen karakterünk van, akinek mindössze a lábai és egy jetpack áll a rendelkezésére – minden más a fizika, a lendület és a játékos elszántságán múlik.
Kezdetben a jetpack szinte semmit sem ér: helyből alig emelkedünk, de futás közben, lendülettel aktiválva már hatalmas ugrásra képesek vagyunk. Viszont vigyázni kell, mert ha rossz ütemben beverjük a fejünket, könnyen a mélybe zuhanhatunk. Mindazonáltal pont ez adja a játék magját: a tanulási görbe meredek, az irányítás először bizonytalannak érződik, de amint ráérzünk, igazi örömforrássá válik.
A képernyő alján folyamatosan szemmel tarthatjuk a gombnyomásokat, sőt, találkozhatunk a Super Mario Bros. 3-ból ismerős P-Meter (sebességmérő) modernizált, központi szerephez jutó változatával is. A fejlesztő, Raigan Burns szerint ez a mechanika a Mario-játékokban csak mellékes volt, míg itt a teljes játékmenet alapjává válik.
A klasszikusok és a modern fizika találkozása
John Williams, a Derelict Star alkotója elmondta, hogy a mozgás finom részletei – mint például, hogy a levegőben lenyomva tartott ugrásgomb lassítja az esést – eredetileg a Super Mario Worldből származnak, ám ott csak kevesen veszik észre, és a pályák sem építenek rá. A Derelict Starban a jetpack nemcsak látványelem, hanem egy teljesen intuitív, nélkülözhetetlen mozgási mechanika.
Williams számára rendkívül fontos, hogy a mozgás ne puszta animáció legyen, hanem egy komplex rendszer, amely precízen reagál a játékos döntéseire. Szerinte a legtöbb indie platformerből hiányzik a lendületérzet; a karakterek úgy mozognak, mintha a levegőben lógnának, nem pedig súllyal és gyorsulással rendelkező lények lennének. Ezért, ha a pillanatról pillanatra zajló játékmenet önmagában unalmas, az egész élmény jelentősen veszít az értékéből.
Viták, félreértések, hitvita
Jonathan Blow kritikájára Williams így reagált: szerinte Blow egyszerűen félreérti a játék lényegét. Úgy tűnt számára, hogy Blow a Derelict Starban esetleg valamilyen rejtett, Fez- vagy Animal Well-féle fejtörőt szeretett volna felfedezni, miközben valójában a játék minden porcikája a mozgásról, a lendületről és annak finomságairól szól. Blow szerint az első pályák ráadásul indokolatlanul visszatartják a játék további izgalmait, de Williams ezt nem fogadja el: játéktervezésben nincsenek objektív igazságok, minden döntés áldozattal jár, és minden rendszer kompromisszumok eredménye.
Mindazonáltal szemmel látható, hogy bár Blow véleménye megosztó, a Derelict Star mögött ott rejlik egy olyan játék, amely szinte végtelen játékélményt kínál azoknak, akik hajlandók elmerülni a platformerezés művészetében. Még a legnagyobb kudarc pillanatában is ösztönző a mozgás, a lendület; amikor már azt hinnéd, sosem fog sikerülni egy ugrás, egyszer csak ráérzel… és minden a helyére kerül.
