Misszióirányítás: Feszültség és precizitás
Chris White feladata volt az összes kommunikációs rendszer felügyelete: az élő videótól az audiorendszeren át az új optikai adó-vevőig és a rádiós kapcsolatig minden hozzá tartozott. Indításkor a csapat annyira elmélyült a munkában, hogy White elmondása szerint egy pillanatra sem nézett fel a képernyőről, csak másnap nézte vissza a felvételeket. Az első három repülési nap gyakorlatilag megszakítás nélküli izgalomban és intenzív feladatvégzésben telt. Csak akkor engedhették meg maguknak, hogy kicsit lazítsanak, amikor az Orion már biztonságban visszatért a tengerre.
Holdkerülés: Amikor a Hold már nem az, aminek gondoltuk
Ahogy az Orion megközelítette a Holdat, White a földi képernyőkön követte az eseményeket. Meglepő módon a Hold a megszokottnál teljesen más látványt nyújtott: az Orion olyan szögből közelített, amelyből inkább a Hold hátsó oldala volt látható, és a felszín textúrája is szokatlan, nehezen értelmezhető volt. A szokásos színeket sem lehetett pontosan kivenni, főleg a hatalmas távolság – nagyjából 400 000 kilométer – miatt. Amikor viszont az expozíciós beállításokat sikerült megfelelően beállítani, a korábban tompa, szürke árnyalatok mellett barna tónusok is megjelentek a képeken. Ezek az apró különbségek már önmagukban is izgalmasak voltak, ehhez társult az a meghatározó érzés, hogy soha nem látott szemszögből figyelhették meg a Holdat.
Képek születése a Hold túloldalán
A misszió egyik leglátványosabb és legidegőrlőbb szakasza az volt, amikor az Orion a Hold mögött repült. Ilyenkor teljes rádiócsend áll be – a csapatnak nincs semmilyen kapcsolata az űrhajósokkal. Emiatt napokkal korábban gondosan előkészítettek közel 300 parancsot: ezek írták elő, hogy pontosan mikor mit fényképezzenek az űrhajó kamerái. Beállítottak például egy time-lapse-sorozatot, amely 30 másodpercenként rögzítette, ahogy a Föld sarló alakú, halvány képe eltűnik a Hold horizontja mögött.
A Hold túloldalán, a kapcsolatvesztés ideje alatt is folytatódott a fotózás: rövidebb időközönként, néhány percenként automatikusan készült egy újabb felvétel. Mire a jelet visszakapták, mindenki izgatottan várta a képeket, amelyek végül a korszerű lézeres optikai kommunikációval érkeztek meg Houstonba.
Az elhallgattató pillanat – az első fotók, amelyek ámulatba ejtették a világot
Másnap reggel White megkapta az első képeket, köztük azt, amely a napfogyatkozást, a Napot takaró Holdat mutatja. A felvétel olyan jól sikerült, hogy elmondása szerint szinte elállt a lélegzete: nem hitte el, hogy első próbálkozásra, ilyen körülmények között ezt sikerült elérniük.
A képeken a Hold a középpontban, mögötte a Nap vakító fénye, körülötte pedig halványan láthatók a csillagok és bolygók: tisztán kivehető volt a Vénusz, a Szaturnusz és a Mars is. Az űrhajó ragyogása nem a Napból, hanem a Föld szórt fényéből ered, mégis káprázatosan hatott mindenkire. Emiatt már a földi irányítók is azt érezték, hogy különleges pillanatnak voltak részesei, amely örökre megváltoztatja azt is, ahogyan a Holdra tekintünk.
Csapatmunka és előretekintés az Artemis III felé
White hangsúlyozta: minden gondos előkészület ellenére a siker eléréséhez nélkülözhetetlen volt a csapatmunka. Nemcsak a kommunikációs mérnökök, hanem az energiaellátó szakemberek, a navigációs és vezérlő mérnökök, a kameraexpozíciókat optimalizáló képalkotó csoport, sőt, a mérnökök egész sora járult hozzá a sikerhez. Olyan volt, mintha minden egyes apró részletet össze kellett volna hangolni – a napelemek forgatásától a jármű egészének mozgatásáig.
A következő misszión, az Artemis III-on Chris White már nem lesz vezető, de a konzol mellett szeretné folytatni a munkát, és bízik abban, hogy még lélegzetelállítóbb képeket sikerül majd készítenie. Emiatt továbbra is az a célja, hogy minden részlet a lehető legtökéletesebb legyen, és hogy a holdi missziók újra és újra elkápráztassák a földi nézőket.
