Ősi vizek új gazdája
Parta több mint ötven éve gazdálkodik a földjén, és közösségével – a szubakkal – együtt tart fenn egy több mint ezeréves vízelosztási rendszert. A szubak nem csupán gazdasági, hanem vallási és filozófiai jelentőségű is: az emberek a templomok udvarában találkoznak, hogy a víz elosztásáról döntsenek, miközben áldozatot mutatnak be a víz istennője, Dewi Danu előtt. A rendszer az UNESCO világörökségének része 2012 óta, ám a mezőgazdasági földterületek drasztikusan zsugorodnak – öt év alatt több mint 6500 hektárt veszítettek el, ami kilencszázalékos csökkenést jelent. Az elmúlt huszonöt évben Bali mezőgazdasági területeinek csaknem negyedét elveszítette, miközben a turizmus több mint háromszorosára nőtt.
A rizsföldek kulcsfontosságúak: nemcsak megélhetéshez segítenek, hanem vízmegtartó, vízszűrő funkciójuk nélkülözhetetlen. Ahol ma már beton áll, ott a régi öntözőrendszer szerepe végleg elveszett. Parta szomszédai tömegesen adják el földjeiket, utódaik már nem akarnak gazdálkodni.
A turistákért csorduló csapok
Húsz mérfölddel délebbre a folyamat felgyorsult: Canggu egykori rizsföldjeit ma betonutak, edzőtermek, medencék és trendi kávézók szegélyezik. Minden irányban digitális nomádok, influenszerek és fitneszrajongók özönlenek, a közlekedés reggeltől estig bedugul. Az idegenforgalom már négyszerese a helyi népességnek, és az egész sziget gazdasága erre épül. A súlyosabb problémát azonban az jelenti, hogy ahogyan nő a turisták száma, úgy apad a víz.
Kutatások szerint Dél-Baliban a talajvíz kitermelése sok helyen fenntarthatatlan mértékűre nőtt. Egykor édesvizű kutak ma már sós vizet adnak, ahogy a tengervíz beszivárog a talajba. Egy helyi, fenntarthatósággal foglalkozó szervezet, az IDEP szerint a szigetet 2018-ban már vízválság sújtotta. Ma kilenc körzetből legalább hatot érint a tengervíz beszivárgása.
A víz üzlet lett
Uluwatu, egykor értéktelen földterület, mára Bali egyik legdrágább területévé vált. Siska és édesanyja csapjai sokszor csak napi egy órán keresztül engednek vizet – ilyenkor az egész háztartás mindent megtölt, amit csak lehet. Ha elfogy a csapvíz, vízszállító teherautót hívnak, egy kiszállás (5000 liter) 350 000 indonéz rúpiába (kb. 8 900 forintba) kerül. Az ivóvizet külön, ballonokban kell megvenni – a család jövedelmének tizede elmegy vízre.
A turisták vízfogyasztása elképesztő: egy üdülőkomplexumban egy vendégre napi 2 000–4 000 liter víz jut, míg egy átlagos balinéz lakos mindössze 30–50 literrel gazdálkodhat.
Fekete vízpiac és szabálytalan kutak
A luxushotelek vízigényét rendszeresen tankautók fedezik: csak egy szálláshelyre naponta tíz teherautó is érkezhet, akár 50 000 liter vizet szállítva – egy ilyen mennyiség egy háztartást majdnem egy évig ellátna. De honnan érkezik ez a víz? A teherautók útját követve ismét a Jimbaran negyedébe jutunk, ahol családi telkek udvarai rejtenek több tíz méteres fúrt kutakat. Hivatalosan saját használatra szóló engedéllyel rendelkeznek, mégis gyakran újraértékesítik a vizet. Egyes becslések szerint Bali vízüzleteinek fele jogtalanul vagy joghézagosan működik.
Elvileg a tartományi kormány szigorúbb szabályozást és engedélyeztetést ír elő, ám az ellenőrzés többnyire a központi hatóság kezében marad; az engedélyek száma ismeretlen.
A hagyomány vesztesei
A helyi politikusok közül néhányan a helyzet súlyosságára hívják fel a figyelmet. Niluh Djelantik szenátor szigorúbb fellépést és új hotelépítési moratóriumot sürget. Canggu-ban például 60%-kal csökkent a termőterület, miközben a belterületek 70%-kal nőttek. Az ősi tanácskozást, a szomszédokkal egyeztetést felülírta egy online, országos engedélyezési rendszer, így most már akár a szomszéd ház mellé is felhúzhatnak egy szállodát anélkül, hogy a közösséget megkérdeznék.
Bali északi hegyeiben, a Munduk feletti vízeséseknél még tartja magát a hagyomány. Rudi Pak vízpap, ő és családja generációk óta gondozzák a földet, noha a fejlesztők milliárdos ajánlatokkal bombázzák. Ők még kitartanak: a következő nemzedék érdekében inkább a zöldet őrzik tovább, mintsem pénzzé tegyék földjeiket. Az utolsó védőfalak a természeti örökség pusztulása előtt még állnak – de meddig?
