Kozmikus kiválasztódás és az emberi nézőpont
A múlt század végén Hawking és Hertog elkezdték megkérdőjelezni a multiverzumra (több univerzum létezésére) alapuló elképzeléseket. Hawking visszariadt attól a gondolattól, hogy az univerzumunk csak egy a sok közül – vajon tényleg csupán szerencse kérdése, hogy éppen egy “élhető” univerzumban születtünk? Ehelyett azt vizsgálták, hogyan hatnak vissza maguk a megfigyelők az univerzum tulajdonságaira. Érdemes kiemelni, hogy Hawking szerint a fizikai törvények sem voltak öröktől fogva adottak, hanem kialakultak, ahogyan az univerzum fejlődött.
Ahogyan az életben a természetes kiválasztódás, úgy az univerzum is egy sor lépésből, “kozmikus szelekcióból” fejlődött a ma ismert állapotáig. A kérdés nem az, hogy “miért pont ilyen lett az univerzum”, hanem hogy a megfigyelők szempontjából hogyan vált élhetővé. Mégis, egyelőre csak mi, emberek vagyunk tudatában a létezésünknek; a Tejútrendszer sok százmilliárd bolygója között nem látunk életjelet, ami arra utalhat, hogy a magas szintű komplexitás igen ritka az univerzumunkban.
A “finomhangolt” univerzum dilemmája
Mikroszkopikus szinten az univerzum törvényei (például a részecskék tömegei, az erők nagysága) feltűnően “finomhangoltak” ahhoz, hogy az élet kialakulhasson. Elég csak arra gondolni, hogy kis változások a fizikai állandókban már instabillá tennék az atomokat, vagy ellehetetlenítenék csillagrendszerek kialakulását. A tudósok régóta keresik ennek magyarázatát: vajon matematikai véletlen, mély természeti szükségszerűség vagy ténylegesen több univerzum lehetősége áll a háttérben?
Mindezt figyelembe véve Hawking és Hertog felvetették, hogy a múltban az univerzum törvényei is egyfajta evolúció során “választódtak ki” a lehetséges opciók közül. Ez megdönti azt a platonikus elképzelést, hogy a fizikai törvények örök érvényűek, függetlenek az emberi nézőponttól.
Az idő eredete: amikor a törvények is születnek
A hagyományos elméletek – például Einstein általános relativitáselmélete – a kezdetekig visszavezetve eljutnak egy pontig, ahol az idő és a tér fogalmai összeomlanak (az úgynevezett szingularitásban). Ilyen extrém körülmények között már a megszokott ok-okozati elvek és a dinamika törvényei sem érvényesek, helyüket a kvantummechanika veszi át. Ekkor maga az idő sem értelmezhető – vagyis a “mi történt előtte?” kérdés értelmét veszti.
Kiemelendő, hogy Hawking és Hertog szerint az Ősrobbanás (Big Bang) nemcsak az idő kezdetét jelöli, hanem a fizikai törvények eredetét is. Analógiaként a biológiában az élet születése előtt sincsenek értelmezhető biológiai törvények – itt is az univerzum korai káoszából formálódtak ki a ma ismert szabályok.
Válasz a multiverzumra: megfigyelői perspektíva, holografikus univerzum
Hertog és Hawking elvetik a “mindent kívülről látó”, isteni szemléletű multiverzum elképzelést. Szerintük a tudomány legnagyobb eredménye az objektivitás, de ennek is vannak határai. Maga a megfigyelő is része a vizsgált rendszernek, ezért a kérdéseinket csak belülről, az általunk valóságként tapasztalt univerzumon keresztül tehetjük fel. A holografikus elv – miszerint a világegyetem “belsője” (például egy fekete lyuk) leírható egy nála eggyel kevesebb dimenzióval rendelkező felszínen – új megvilágításba helyezi a kvantumgravitációt is. Az idő mint dimenzió csak később “emelkedik ki” a kvantumkaoszból.
Ennek ellenére a hétköznapi asztrofizikában, ahol az idő egyértelmű, továbbra is a megszokott modelleket alkalmazzuk. De amikor a kezdetek kérdéseiről van szó, a holografikus szemlélet szerint egyszerűen “elfogy az információ”: ahogy közeledünk az Ősrobbanáshoz (Big Bang), az univerzum korábbi állapotáról egyre kevesebbet tudhatunk meg, s így a “mi volt előtte?” kérdés elveszíti jelentőségét.
Tudományos alázat és a megismerés határai
A Hawking–Hertog-elmélet szerint a tudásnak nemcsak módszertani, hanem elvi határai is vannak. A kvantumelmélet pontosan kijelöli, milyen kérdéseket lehet egyáltalán feltenni, és mennyit tudhatunk meg a világegyetemről. Mindezt figyelembe véve ez a szemlélet nem lemondást jelent, hanem annak felismerését, hogy az emberi megismerés része és terméke a világegyetemnek. Elképzelhető, hogy sosem kapunk egy végső, “mindenre választ adó” elméletet, de egyre mélyebb, árnyaltabb egységben láthatjuk a természet működését.
Ehhez hasonlóan, ahogyan a biológiában a törzsfákat vizsgáljuk, itt is az evolúció, a fizikai törvények változásának útját kell kutatnunk: honnan jöttünk, merre tartunk, és mely kérdések maradnak örökre nyitottak.
Következtetés: tudomány, alázat és új lehetőségek
A 20. század tudománya alázatra tanította az emberiséget: a Gödel-tétel, Heisenberg bizonytalansági elve vagy a káoszelmélet mind arra figyelmeztetnek, hogy vannak megismerési korlátaink. Hawking és Hertog szerint a válasz nem feltétlenül a végső igazság, hanem annak tudományos felismerése, hogy bizonyos dolgok végleg “el vannak rejtve” előlünk. Ez lehetőséget teremt forradalmi új gondolatokra: a fizikában, a kozmológiában éppúgy, mint a biológiában. És ki tudja, talán éppen az ismeretlen vezet majd el a következő nagy felfedezéshez.
