
A tudományos csalás modern arcai
A tudományos visszaélések világában nemcsak a klasszikus plagizálás, képmanipuláció vagy adatgyártás jelent veszélyt. Egyre inkább terjednek a bibliometriai trükközések is: önhivatkozások, idézési kartellek, sőt, kényszerített hivatkozások tarkítják a palettát. Lényeges, hogy az idézettség éppen az a „valuta”, amely alapján a tudományos világban a cikkek és szerzők értékét mérik – vagy legalábbis ezt hiszi sok kutató.
Mégis, amikor mesterségesen felduzzasztott idézettségek torzítják a képet, az egész tudományos közösség elveszíti az iránytűjét. Ennek hátterében nem ritkán az áll, hogy szerzők maguk írnak álnéven lektorálási értékeléseket, vagy szívességből ismerősöket tüntetnek fel társszerzőként, anélkül, hogy azok valódi kutatómunkában részt vettek volna.
2023-ban először fordult elő, hogy tömegesen buktak le olyan tanulmányok, amelyek csalással csúsztak át a lektoráláson, majd meg is jelentek. Ennek ellenére ezek csak a jéghegy csúcsát jelentik: egyes vélemények szerint a visszavont cikkek valójában csak töredékét adják az összes csaló publikációnak.
Minden a számokról szól – az abszurd metrikák hatalma
A tudományos közeg mélyen beleásta magát a mérőszámok bűvöletébe. A H-index, az összidézettségi mutató vagy a publikációk mennyisége olyan erős befolyással bír, hogy ma már sokszor ezek alapján döntenek kinevezésekről vagy támogatásokról. Például: ha valakinek a H-indexe 28, az azt jelenti, hogy legalább 28 olyan cikke van, amelyet egyenként legalább 28-szor idéztek.
A folyóiratok között az ún. impaktfaktor lett a presztízs mércéje, amely azt mutatja, hogy a cikkeket évente átlagosan hányszor idézik. Ez nemcsak elismerést hoz, hanem (elméletben) magasabb színvonalú kéziratok beküldését is ösztönzi.
Mégis, ezek a mutatók könnyen kijátszhatók. Goodhart törvénye szerint, ha egy mutatót céllá tesznek, az megszűnik jó mérőszám lenni. A kutatók emiatt gyakran minden áron növelni akarják idézettségüket: öncélúan hivatkoznak korábbi – akár irreleváns – munkáikra, csoportokat alkotnak, hogy egymás cikkeit idézzék, így manipulálva a statisztikákat. Ez végső soron rontja a tudomány minőségét, és ellehetetleníti a valódi szakmai értékelést.
A kiadói rendszer válsága – a minőség háttérbe szorul
A tudományos publikálás rendszere is óriási átalakuláson ment keresztül. Korábban a folyóiratok úgy jutottak bevételhez, hogy az olvasók – főként könyvtárak és kutatóintézetek – fizettek az elérésért. Ma azonban egyre inkább az úgynevezett „nyílt hozzáférés” (open access) modell vált uralkodóvá. Itt már a szerzők vagy intézményeik fizetnek, hogy cikkeik szabadon elérhetők legyenek.
A cikkfeldolgozási díjak tipikusan több százezer forintnál (jellemzően 700–900 ezer forint, azaz 2000–2500 USD) kezdődnek. Ez a modell azonban káros ösztönzőkkel jár: sok folyóirat számára már nem a minőség, hanem a mennyiség és a gyorsaság válik elsődlegessé, hiszen minden elfogadott cikk után bevétel keletkezik. Így a piacon rengeteg gyenge (vagy egyenesen csaló) lap jelent meg, amelyek rontják a tudományos presztízst – függetlenül attól, hányan olvassák el a cikkeiket.
Lehet-e fékezni a tudományos csalást?
A visszaélések megfékezéséhez szinte minden szinten változásra lenne szükség. A döntéshozóknak – kutatásfinanszírozóknak, minisztériumoknak – le kellene számolniuk a puszta metrikák varázsával, és nem szabadna automatikusan támogatásokat vagy előléptetéseket ezek alapján osztani. Az intézményeknek kellene elérniük, hogy a pályázatok és kinevezések során ne csak számokat nézzenek, hanem a valódi szakmai teljesítményt is figyelembe vegyék.
Fontos lenne az ismeretterjesztés is: a tudományban dolgozók gyakran nincsenek tisztában azzal, milyen csalásokkal találkozhatnak, vagy hogyan védekezhetnek; ezért az egyetemeknek és kutatóintézeteknek szisztematikusan kellene oktatniuk munkatársaikat.
Nem utolsósorban a felelősség mindig a kutatónál is marad. Különösen lényeges, hogy mindenki tudatosan válassza ki, melyik folyóiratban publikál, milyen szerkesztőségekkel működik együtt, és mikor mond nemet gyanús lektori felkérésekre. Szükség van olyan tudományos kultúrára, amelyben a visszaélésre figyelmeztetők nem hátrányos helyzetbe kerülnek, hanem támogatást kapnak.
A tudomány sorsa: tisztesség vagy káosz
A tudomány hitelessége azon múlik, hogy a kutatók és az őket támogató szervezetek képesek-e kiállni az etikus viselkedés mellett. A metrikák helyett a valódi, mérhető és értékes tudományos eredmények felé kellene elmozdulni, különben a hamis publikációk áradata romba dönti, amit generációk építettek. A tudomány önmagában nem védhető meg: az átfogó, közös felelősségvállalás az egyetlen út a kiúthoz.