Trükkös mérőszámok: amikor a tudomány önmaga ellenségévé válik
A tudományos csalás ma már egyre változatosabb formákban jelenik meg. Ide tartozik a hagyományos plagizálás, képmanipuláció, adatgyártás, vagyis a kutatási eredmények meghamisítása. Ugyanakkor újabban az úgynevezett bibliometriai manipuláció is egyre elterjedtebb. Ilyen például az önidézés, az egymást idéző csoportok (idézetkartellek), vagy a kényszerített idézés, amikor egy szerző vagy szerkesztő mesterségesen növeli egy cikk vagy folyóirat idézettségét. Az idézettség lett a tudomány egyik fő “fizetőeszköze”, amely alapján mérik, mennyire befolyásos egy tanulmány vagy kutató. Ha azonban manipulációval növelik ezeket a számokat, az alapjaiban torzíthatja a tudományos értékek mérését.
Riasztó jelenség a kamuszerzők és szellemszerzők megjelenése is, amikor olyan szerzőket tüntetnek fel egy tanulmányban, akik valójában nem vettek részt a munkában – mindezt azért, hogy mesterségesen növeljék a publikációk és idézetek számát. Sőt, egész szerzői gárdák jelenhetnek meg olyan cikkeken, akiknek semmi közük a kutatáshoz.
Az utóbbi években megszaporodtak azok a visszavont publikációk, amelyekről a hivatalos lektorálási folyamat után derült ki, hogy csalás áll mögöttük. 2023-ban először haladta meg ezek száma világszerte az évi 10 000-et. Fontos látni, hogy ez valószínűleg csak a jéghegy csúcsa: egyes vélemények szerint a csalások aránya akár az összes tanulmány 10%-át is elérheti.
Miért éppen most robbant ki a csalási válság?
Az akadémiai rendszer egyre inkább számok alapján értékeli a kutatók teljesítményét. Az olyan mutatók, mint a h-index népszerűsége (ez megmutatja, hány legalább ugyanannyiszor idézett publikációja van valakinek), illetve az egyszerű idézettségszám és a publikációk száma mind-mind olyan mérőszámok, amelyek manipulálhatók. Álláskeresésnél, előléptetésnél ezek a mutatók sokszor fontosabbak a minőségnél, ami szintén kedvez a trükközésnek.
A folyóiratok körében a presztízst az “impakt faktor” adja, amely megmutatja, átlagosan hányszor idéznek egy-egy cikket egy évben. Nem véletlen, hogy a lapok is mindent megtesznek, hogy növeljék az idézeteket, ezzel jobb kutatásokat “csábítsanak” magukhoz, és így még nagyobb bevételhez jussanak.
Ezek a mutatók azonban tökéletes példái a Goodhart-törvénynek: ha egy mérőszámból cél lesz, az elveszti mérőszám jellegét, vagyis torzulhat a tudományos érték valódi megjelenítése. Így a szerzőket kifejezetten ösztönzik arra, hogy minél több – akár saját, akár öncélú – publikációt tegyenek közzé, akár a minőség rovására is.
Az “open access”, avagy a tudomány üzlet lett
Az utóbbi időben a hagyományos, előfizetéses publikációs modell helyett egyre inkább meghonosodott a nyílt hozzáférésű (open access) rendszer. Ez azt jelenti, hogy a tanulmányokat bárki elolvashatja, mivel a kiadók az egyetemektől, alapítványoktól, kutatóktól közvetlenül kapják meg a publikációs díjat – ami általában több százezer forint (1000–2000 USD, vagyis kb. 370 000–740 000 Ft) is lehet. Papíron ez demokratizálná a tudományt, ám a gyakorlatban újabb visszaéléseknek ad lehetőséget: a folyóiratok érdeke most már az, hogy minél több cikket, minél gyorsabban megjelentessenek, nem pedig az, hogy azok valóban értékesek legyenek. Emiatt terjedhet a “folyóiratkufárkodás”, vagyis a ragadozó lapok elterjedése, amelyek csak a pénzt veszik fel, de szinte semmi lektorálást nem végeznek.
Milyen megoldás vezethet ki a válságból?
Összességében elmondható, hogy a rendszer túlzottan bízik az automatizált mutatókban, miközben éppen ezek miatt vész el a tartalom minősége. Ezek az ösztönzők inkább a csalóknak és ügyeskedőknek kedveznek, miközben a valódi, hasznos tudományos munka háttérbe szorul.
A megoldáshoz két oldalról kellene kezelni a problémát. Egyrészt a döntéshozóknak – legyenek politikusok vagy kutatási alapok – el kellene távolodniuk az egyszerűen manipulálható mutatóktól, mint az egyetemi és folyóiratrangsorok, impakt faktorok és h-indexek. Ugyanez fontos lenne az intézményeknél is: az előléptetések és álláshirdetések se kizárólag ezen szempontok alapján történjenek.
Kulcsfontosságú az oktatás és a tájékoztatás is: a kutatóknak és adminisztrátoroknak ismerniük kell a visszaélések formáit. Emellett a felelősség a kutatókra is hárul: meg kell fontolniuk, mely szerkesztőségekhez csatlakoznak, hol publikálnak és hol vállalnak lektorálást. Ugyanakkor ki kellene alakítani egy bátorító környezetet a “whistleblowerek” számára is, vagyis a csalók ellen felszólaló kutatóknak intézményi támogatásra és védelemre van szükségük.
Végső soron a tudomány jövője azon áll vagy bukik, hogy sikerül-e a rendszerbe visszaépíteni az őszinteséget és az átláthatóságot – mert enélkül a valódi kutatási eredmények egy mocsárban vesznek el, ahol csak a számháború számít.
