Különös vendégek a szigeten
A régészek a Stora Förvar nevű barlangban találták meg a két ragadozó csontjait – egy olyan helyen, amit a neolitikumban és a bronzkorban intenzíven használtak fókavadászok és halászok. A genetikai vizsgálatok alapján mindkettő egyértelműen farkas volt; semmilyen kutyaősre utaló nyomot sem találtak. Bár külsőleg – csontszerkezetük alapján is – farkasok voltak, életmódjuk több ponton mégis azt sugallja, hogy szoros közelségben éltek az emberekkel. Izotópvizsgálatok alapján étrendjük jelentős részét tengeri halak és fókák tették ki – éppúgy, mint az ott élő emberekét.
Árulkodó jelek az együttélésről
Az állatok testmérete jelentősen elmaradt a szárazföldi farkasokétól; ráadásul egyikük genetikai változatossága rendkívül alacsony. Ez utóbbi olyan populációknál fordul elő, amelyek hosszú távon elzártan vagy emberi beavatkozással, akár „szelektív tartás” mellett alakultak ki. Rendkívül meglepő volt, hogy ez a két farkas, bár génjeik alapján színtiszta eurázsiai farkasok, mégsem önállóan jelentek meg a szigeten, hanem oda emberek vitték el őket, és úgy tűnik, rendszeresen táplálták is őket.
Domesztikáció új fénytörésben
A kutatók szerint e különös szigeti farkasok története teljesen új aspektusból világítja meg az ember és farkas együttélésének hajnalát. A hagyományos elmélet szerint a hosszú együttélés során szelídültek meg a farkasok, lettek belőlük kutyák. Itt viszont olyan példát látunk, amely nem illik ebbe a fejlődési láncba: ezek az állatok sem háziasítottak, sem vadak – viszont az emberek gondoskodását élvezhették.
A genetikai adatok tovább árnyalják a képet. Az egyik példánynál figyelték meg a „palacknyak-jelenséget”: a kiemelkedően alacsony genetikai diverzitás azt sugallhatja, hogy vagy egy nagyon kis, elszigetelt populációból származott, vagy éppen mesterséges tartás eredménye. Mindkét lehetőség az emberi beavatkozás, gondoskodás irányába mutat.
Talán még ápolták is őket
Az egyik bronzkori farkasnál a kutatók komoly sérülést állapítottak meg: a lábszárcsonton gyógyult törést fedeztek fel, amely jelentősen akadályozta volna az állat mozgását, vadászképességét. Ennek ellenére hosszabb ideig életben maradhatott – talán azért, mert emberek rendszeresen etették, vagy akár közvetlenül is ápolták.
Átíródó történet az ember és a farkas között
A leletek rávilágítanak arra, hogy az emberek és a farkasok viszonya évezredekkel ezelőtt sokkal összetettebb volt, mint korábban hitték. Nem csupán zsákmányállatként tekintettek rájuk, és nem mindenhol indult el a háziasítás útján a kapcsolatuk. Egyes közösségek együtt élhettek a farkasokkal, menedékükbe fogadhatták vagy céltudatosan tarthatták is őket, anélkül, hogy ezekből később házikutyák lettek volna. Ami történt, az alaposan átrajzolja a domesztikáció eddigi történetét: úgy fest, már több ezer éve kísérleteztek a közös életformákkal – amelyek végül teljesen másképp alakultak, mint ahogy eddig gondoltuk.
