
A háború definíciójának csapdája
Esetünkben ez azt jelenti, hogy a háború jelentése kulcsfontosságú minden válaszban: ha háborúnak tekintünk minden, két szervezett állam között zajló fegyveres konfliktust, akkor az emberi történelem 99%-ában nem létezett ilyen, hiszen ekkor még nem is voltak szervezett államok. A vadászó-gyűjtögető közösségek általában néhány tucat főből álltak, politikai intézmények nélkül, így ebben az időszakban szó sem lehetett hagyományos értelemben vett háborúról. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne fordult volna elő erőszak: a kutatási eredmények szerint egyes őskori temetőkben (például a kenyai Nataruk lelőhelyen vagy a szudáni Jebel Sahaba sírmezőn) található csontvázakon megtalálhatók erőszak nyomai. Ezek viszont inkább személyes, viszonylag kis léptékű konfliktusokra utalnak, nem pedig szervezett háborúkra.
A békeidők mítosza
A békés őskor elméletét ma is sok történész és régész vallja. Megfigyelték, hogy a tömeges, harcban szerzett sérülések nagy létszámú előfordulása csak akkor jelent meg, amikor az emberek letelepedtek, áttértek a földművelésre, és elkezdtek városokat alapítani. Ez vezetett a társadalmak és államok megjelenéséhez, és ezzel együtt a szervezett háború is része lett az emberiség hétköznapjainak. Ugyanakkor az erőszakra való hajlam mindig is jelen volt: a történelem során, ahogy a közösségek nőni kezdtek, az összetűzések is egyre nagyobb méreteket öltöttek, és háborúvá fajultak.
A béke ritka pillanatai az államok korában
Ahogy kialakultak a birodalmak, a háború mindennapossá vált. Ritkán azonban előfordultak tartós békeidőszakok is, amikor egymással versengő nagyhatalmak stabil egyensúlyt teremtettek, akár diplomácia, akár kölcsönös fenyegetettség útján.
A történelemben ilyen volt például időszámításunk előtt 1400 és 1200 között a Közel-Kelet nagyhatalmai – Egyiptom és a Hettita Birodalom – közti békeidőszak. Ezek a birodalmak, felismerve egymás erejét, inkább formális szerződésekkel rendezték vitás ügyeiket, mintsem háborúval.
Egy másik példát a Római és a Szászánida Birodalom ad: Kr. u. 387-től mintegy száztíz éven át a két hatalom főként kerülte a nyílt összecsapásokat. A történészek ezt a periódust hosszú ötödik századnak nevezik, és az oka többek között az volt, hogy mindkét oldalnak súlyos külső fenyegetésekkel kellett szembenéznie, így nem engedhették meg maguknak, hogy egymás ellen háborúzzanak.
Kínában a Song-dinasztia idején, a középkorban a Liao és Jin birodalmak támadásait pénzbeli „ajándékokkal” szerelték le, így biztosítva a békét. Ez anyagilag megérte Kínának, mert a kereskedelemből amúgy is jelentős bevételei származtak.
Tartós béke a világ különböző részein
Kelet-Ázsiában hosszú időn át, amikor Kína stabil nagyhatalom volt, a környező országok is nagyrészt békében éltek egymással, ellentétben például Európával, ahol a háborúzást sokan az emberi lét természetes állapotának tartják.
Észak-Amerikában nevezetes a Nagy béketörvény (Great Law of Peace): öt, majd később hat őslakos amerikai nemzet több évszázadon keresztül, az 1450-től 1777-ig tartó időszakban, jelentős belső háborúk nélkül tudott együtt élni.
Dél-Amerikában 1935 óta, az úgynevezett dél-amerikai békeidőszakban gyakorlatilag nem volt nagyobb háború szuverén országok között.
A háború mint általános, de korántsem egyedüli állapot
A történelem folyamán a háború valóban gyakori volt, különösen a szervezett államok kialakulása óta. Azonban minden korszakban akadtak kivételek, amikor főhatalmak vagy rivális országok inkább tárgyaltak, mintsem háborúztak volna egymással. Bár az erőszak az emberi természet része, a teljes béke soha nem volt tartósan jelen a világon, de a történelem pillanatai között ott ragyognak a hosszabb békés időszakok is.
