
Titokzatos vörös ég és sugárzás: múltbéli kockázatok feltárása
A napkitörések látványos sarki fényeket okozhatnak a Földön, ám bolygónk mágneses pajzsán kívül az ilyen események halálosan veszélyesek is lehetnek. Erőteljes napkitörések és koronakidobódások nagy energiájú részecskéket löknek az űrbe, amelyek bármikor megzavarhatják a műholdakat, és az űrhajósokra nézve életveszélyesek. Ezekre 1972-ben is volt példa az Apollo 16 és 17 Hold-missziók között – ha érte volna őket a sugárzás, akár végzetes is lehetett volna számukra. Mindebből fakadóan a jövőbeli Hold-expedíciók előtt kulcsfontosságú, hogy jobban megértsük a Nap kiszámíthatatlan kitöréseit.
Ősi fákban rejtett bizonyítékok
Az Okinawa Institute of Science and Technology (OIST) szakemberei egy úttörő módszert dolgoztak ki: eltemetett, több száz éves japán asunaro fák évgyűrűiből ultraérzékeny mérésekkel szén-14-csúcsokat keresnek. A mágneses pajzs főként az extrém energiájú részecskék nagy részétől megvéd, de a pólusok közelében néhány részecske behatolhat, szén-14-et termelve, amely rögzül a növényekben. Érdemes kiemelni, hogy ezek az évgyűrűk akár évezredekre visszamenőleg is megmutatják a naptevékenység ingadozásait.
A kutatók olyan módszert fejlesztettek, amely lehetővé teszi az eddig érzékelhetetlen, úgynevezett „szubextrém” protonesemények azonosítását is, amelyek ugyan kisebbek a legsúlyosabb történelmi napviharoknál, de rendszeresebbek és szintén veszélyesek. A szén-14-mérés igen időigényes, ezért először történelmi forrásokra támaszkodnak, hogy szűkítsék az időablakot.
Középkori napló észlelte a rejtélyes égi fényt
Az egyik kulcsfontosságú forrás a Meigetsuki, Fujiwara no Teika költő és udvaronc naplója, amelyben 1204 februárjában vörös fényt látott az éjszakai égbolton Kiotó fölött. A protonesemény önmagában nem vált ki sarki fényt, ám a hasonló naptevékenységi zavarok gyakran együtt jelentkeznek. A történelmi feljegyzések alapján mérték meg az asunaro fa szén-14-szintjeit Aomori prefektúrában, és jelentős kiugrást találtak. Az évgyűrűk éghajlati mintázatait is összevetve sikerült 1200 tele és 1201 tavasza közé datálni az eseményt. Kínai források ugyancsak vörös sarki fényt jegyeztek fel – rendkívül alacsony földrajzi szélességen.
Különösen aktív napciklusok nyomában
Az eddigi eljárásoknál sokkal pontosabb adatokból nemcsak a protonesemény idejét sikerült belőni, hanem a középkori napciklusok sajátosságaira is fény derült. Míg manapság a Nap aktivitása 11 éves ciklusokban hullámzik, akkoriban mindössze 7–8 éves periódusokat mértek ki – jeléül, hogy a Nap szokatlanul aktív volt. Az általuk feltárt protonvihart egy ilyen rövid napciklus csúcspontján regisztrálták.
Érdemes kiemelni, hogy a szénizotóp-elemzés önmagában nem elégséges a naptevékenység pontos felderítéséhez. A tudományos módszereket érdemes kombinálni történelmi forrásokkal, például a napfoltok és a sarki fények leírásaival. Mindebből fakadóan csak integrált, többoldalú megközelítéssel térképezhető fel igazán pontosan a múlt extrém űridőjárása, ami a jövő missziói szempontjából is kritikus jelentőségű. Az érdekesség kedvéért: vannak olyan, hosszan tartó, alacsony földrajzi szélességen is látható aurórákról szóló feljegyzések is, amelyeket éppen a ciklus minimumánál írtak le; ez meglepő, és további kutatást igényel a Nap viselkedésének jobb megértéséhez.
