
Tenger alatti lassulás: a leglassabb lények a vízben
Nem elhanyagolható tény, hogy a tengerek leglustább élőlényei között első helyen a tengeri rózsa említhető, amely óránként mindössze 10–15 centimétert képes vánszorogni – és ezt is csak akkor, ha új élőhelyet keres, máskülönben mozdulatlan marad.
Hasonló hozzá a törpe csikóhal (Hippocampus zosterae), amely szintén a világ egyik leglassabb hala: apró hátúszójával alig tudja magát hajtani, ráadásul legtöbbször tengerifűhöz kapaszkodik, és úgy várja az elsodródó apró rákokat, amelyek táplálékul szolgálnak számára. Egy métert akár egy óra alatt is képes megtenni, de ez az életmód számára nem jelent hátrányt. Kiválóan páncélozott teste miatt alig akad ellensége, így menekülésre sincs szüksége.
Egyedül szaporodás idején gyorsulnak fel valamelyest: a hím és a nőstény bonyolult „táncot” lejt együtt, amely akár órákig is eltarthat. Ez a násztánc a csikóhalak leggyorsabb mozgásformája.
Az óceán mélyén a grönlandi cápa (Somniosus microcephalus) valóban ráérősen sodródik: 7,3 méteres hosszához elképesztően lassú, mindössze 3 km/óra sebesség társul. Hideg vizekben pusztult állatokat keresgél, így számára felesleges a gyorsaság.
Szárazföldi lassítók: nyálkás büszkeségek és páncélos matuzsálemek
A szárazföld leglustább teremtménye címét a banáncsiga birtokolja, amely óránként mindössze 0,01 km-t vonszolja magát. A puhatestűek mozgása általában is rekordgyenge, némely faj egész életét egyhelyben tölti. Bár e család tagjai aprók, ha összehasonlítjuk őket hasonló méretűekkel, például bogarakkal, pókokkal vagy hangyákkal, lényegesen lassabban mozognak.
A kerti csiga (Cornu aspersum) ehhez képest már „gyorsnak” számít: 0,05 km/óra sebességgel halad.
Kiemelkedő lassúságot mutat a Galápagos óriásteknős is, amely 0,26 km/óra tempóval araszol, vagyis nagyjából húszszor lassabb, mint egy hasonló méretű ember, aki átlagosan 4,5 km/órával sétál.
A fák lakóit sem hagyhatjuk ki: a lassú loris (Nycticebus) különösen kimért, óvatos tempóban halad ágról ágra, órákig képes mozdulatlanul is maradni, aktív időszakában pedig 1,8 km/óra sebességgel halad.
Relatív gyorsaság: testméret és reakciók
Az állatok között nemcsak az abszolút sebesség, hanem a testmérethez viszonyított tempó is fontos szempont. Míg az ember másodpercenként jóval messzebbre jut, mint egy hangya, az utóbbi saját méretarányában sokkal gyorsabb lehet.
A mozgásformák is számítanak: például egy kígyó a mindennapokban szinte észrevétlenül halad, de zsákmányszerzéskor hirtelen felgyorsul.
A lajhár: a lassúság csúcstartója
Összességében elmondható, hogy a háromujjú lajhár (Bradypus) vitathatatlanul a világ leglassúbb állata. Átlagosan kevesebb mint 1,6 km/órás sebességgel közlekedik, de legtöbbször ennél is lassabb. A lajhár minden mozdulata már-már fagyottan, lassított felvételnek tűnik: amikor először látsz egyet a természetben, meglepő, mennyire lassú – szinte olyan, mintha tai chit gyakorolna.
Bár a mozgás hiánya komoly hátrány lehetne, a lajhárok kiválóan alkalmazkodtak: álcázásban verhetetlenek, mivel menekülésre képtelenek – így a rejtőzködés, illetve szőrükben megtelepedő algák színe nyújtja számukra a biztonságot. Kivételes izomerővel rendelkeznek, testsúlyuk háromszorosát is képesek megtartani faágakon csüngve, ahol mások csak mozgékonysággal boldogulnának.
Lassú anyagcseréjük lehetővé teszi, hogy alacsony energiatartalmú, főként levelekből álló étrenden éljenek – akár napokig is eltarthat, mire megemésztik táplálékukat. Csak hetente egyszer ereszkednek le a földre.
Felmerül a kérdés: miért is éri meg ennyire lassúnak lenni? Mert a gyors mozgás sok energiát igényel, amihez a környezetükben csak ritkán jutnak hozzá. A lajhár kis energiaigényű életmódja tökéletesen megfelel a lassú tempónak; minden folyamatuk összehangoltan idomul a csigatempóhoz, ezért e tétlenség mesterei igazi túlélőkké váltak.
