Ősi művészet: új időszámítás kezdete?
Tipikus eset, amikor újabbnál újabb szenzációs eredmények látnak napvilágot az őskori barlangrajzok koráról. Világszerte több, egyre régebbinek számító műalkotást azonosítottak, köztük egy indonéz szemölcsös disznó (warty pig) ábrázolást és egy kéznyomatot is, amelyet a tudósok elképesztően réginek, 67 800 évesnek becsültek. Ezeknek az értékeknek a nagy részét az úgynevezett urán–tórium (U–Th) kormeghatározási eljárás alapján számították ki. Azonban egyre többen vélik úgy, hogy a módszer rendszeresen túlbecsüli a barlangrajzok korát.
Hogyan működik az urán–tórium kormeghatározás?
Az eljárás alapja, hogy esővíz vagy talajvíz átmossa a mészkövet, így uránt tartalmazó kalcit rakódik le cseppkövek vagy vékony rétegek formájában a barlang falán, sokszor a műalkotások fölött. Ahogy telik az idő, a vízzel lerakódott uránból tórium keletkezik. Ha tudjuk, milyen arányban található meg a két izotóp, ki lehet számolni, mennyi idő telt el a kalcit kialakulása óta – vagyis minimum hány éves a festmény.
Ez különösen akkor hasznos, ha a barlangrajz nem tartalmaz szerves anyagot, így például faszén nélkül készült, vagy az alkotó véste, karcolta. Az urán–tórium módszer tehát kiemelten fontos, ha más kormeghatározási eljárások az adott esetben alkalmatlanok.
Az eljárás buktatói: mennyire pontosak az adatok?
Az egyik leghevesebb kritikus, Gilles Sauvet francia kutató szerint az U–Th módszert minden esetben más módszerekkel, például radiokarbonos vizsgálatokkal kellene kiegészíteni. E nélkül, a csupán urán–tórium adatokra alapozott eredmények nem elfogadhatók – így például a híres, 65 ezer évesnek tartott spanyol barlangrajzok adatai sem. Ezek a rajzok különböző motívumokat ábrázolnak: vörös okker pöttyöket, létrát vagy éppen kéznyomatokat. A leírások szerint akár a neandervölgyiek is készíthették volna őket, de régészeti bizonyíték nincs rá, hogy a neandervölgyi ember tudatosan művészi alkotásokat készített volna.
Sauvet kiemeli, hogy a módszer akkor válik pontatlanná, ha a barlang falán a kalcitréteg nem marad zárt rendszer része: ha esővíz vagy talajvíz átmossa, az uránt kioldhatja, tóriumot bevihet, ezáltal mesterségesen idősítheti a réteget. Több helyszínen is bizonyítható, hogy ugyanannak a műalkotásnak más-más részéből származó kalcit egészen eltérő, indokolatlanul nagy kort mutat.
Különböző tudományos vélemények
Több szakember hangsúlyozza, hogy minden kormeghatározási megközelítés hajlamos lehet hibákra. Hasonló problémákat ismerünk a radiokarbonos (14C) vagy a lumineszcens (fénykibocsátásos) módszernél is, ahol akár talajszennyezés, akár régebbi ásványi összetevők félrevezethetik a becsléseket. A kritikusok szerint nem maga a módszer rossz, hanem az értelmezése lehet félrevezető, különösen, ha nem elemzik megfelelően a minták összetételét.
Bruno David, a Lisszaboni Egyetem professzora és spanyol barlangfestményeket vizsgáló kutató szerint minden módszerben előfordulhatnak hibák – a fő kérdés az, hogy kontrollálják és korrigálják-e őket. Michael Aubert ausztrál régész szerint az utóbbi években fejlesztett lézerablációs eljárásokkal már pontosabban lehet különbséget tenni a valóban zárt rendszerű, tiszta kalcit és a szennyezett vagy átvándorolt rétegek között. Ezzel jelentősen javítható a meghatározott életkor megbízhatósága.
Kitekintés: lehet-e eldönteni, valóban neandervölgyiek festették-e a műveket?
Egyesek szerint az eljárás hibái miatt könnyen túlbecsülik egy-egy műkincs korát, és így akár évtízezredekkel tévedhetnek a becslések. Mások szerint, ha elég óvatosan járnak el, és igyekeznek kizárni minden olyan réteget, ahol a víz szétmosta a kalcitot, akkor a módszer továbbra is hasznos információkkal szolgál. Abban egyetértenek, hogy fékezni kell a korversenyt, amikor mindenki a legrégebbi műalkotás nyomában jár, és minden új eredményt óvatosan kell értelmezni. Ha megfelelően alkalmazzák az urán–tórium kormeghatározási eljárást, továbbra is kulcsfontosságú segítséget jelenthet az ősi barlangrajzok megismerésében – de mindig több oldalról kell ellenőrizni az eredményeket.
