Az alkímia elméletei és a bölcsek köve
A korabeli „természetfilozófusok” úgy gondolták, hogy minden fém a higany, a kén és a só eltérő arányú keveréke, amit – megfelelő eljárással – arannyá lehet finomítani. Hittek abban, hogy a legendás bölcsek köve képes ezt a „megérlelést” drasztikusan felgyorsítani. Fontos megjegyezni, hogy senkiben sem merült fel komolyan a kétely: mindenki elhitte, hogy a fémek arannyá változtatása valós lehetőség.
Az újkori kémia és fizika megjelenése a XVII-XVIII. században kiszorította ezeket az eszméket, az alkímia pedig tudományos zsákutcává vált. Végül, a XX. században a magfizikusok különös módon ténylegesen megvalósították, amiről az alkimisták álmodtak.
A modern tudomány aranycsinálása
Ma már tudjuk: az, hogy egy fém milyen, kizárólag a protonjai számától függ. Az aranymagban 79 proton van, míg például az óloméban 82. E három proton eltávolítása elméletileg aranyat eredményez – ám ehhez óriási energiamennyiség kell, hiszen a magot erős magerők tartják össze.
Ez a jelenség jól illusztrálható azzal, hogy 1941-ben a Harvard kutatói részecskegyorsítóval bombázták a higany atomjait, és így radioaktív aranyizotópokat állítottak elő – igaz, ezek gyorsan elbomlottak. Glenn Seaborg a kaliforniai Lawrence Berkeley laboratóriumban 1980-ban, bizmuttal végzett kísérleteiben már több ezer aranyatomot hozott létre szén- és neonbombázással.
Ma a világ vezető részecskegyorsítói, például a CERN-nél működő Nagy Hadronütköztető (LHC) sem azért működnek, hogy aranyat állítsanak elő, de kísérleteik melléktermékeként időnként keletkezik arany. Az LHC kutatói például ólomionokat ütköztetnek közel fénysebességgel; közvetlen ütközésnél a kvark-gluon plazmát tanulmányozzák, míg a „majdnem ütköző” atommagokban egy-egy proton kiszakadása aranyatomokat eredményez.
Miért nem fog ez meggazdagítani senkit?
Minden aranycsinálási sikertörténet ellenére ez sosem lesz profitorientált vállalkozás. Egy Nagy Hadronütköztető kaliberű gép működtetése elképesztő összegeket emészt fel, miközben a laboratóriumban előállított arany tömege elenyésző. Becslések szerint Seaborg bizmutos kísérleteiben 1980-ban előállított arany értéke a kísérlet költségeinek ezermilliárdod részét sem érte el – ez akkoriban is több százmilliárd forintnak felelt meg.
Összefoglalva elmondható: bár az alkímisták álma – a fémek arannyá változtatása – technikailag megvalósítható, a gyakorlatban soha nem lesz kifizetődő módszer. Az így születő arany mennyisége elenyésző, az eljárás pedig százmilliárdokba kerül, így a transzmutáció örökre a tudományos kíváncsiság, és nem a pénzkeresés területe marad.
