A jégkorszak végének rejtélyes tömeges kihalása
Mintegy 13 000 évvel ezelőtt a Föld éghajlata melegedni kezdett, és ezzel együtt az óriási állatok is gyorsan eltűntek: mamutok, kardfogú tigrisek, óriástatuk és több ló faj halt ki örökre. Egyes kutatók szerint mindez kizárólag a klímaváltozás és az élőhelyek átalakulása miatt történt. Más bizonyítékok azonban egyre inkább arra utalnak, hogy az ember is jelentős szerepet játszott a kihalásban, hiszen nemcsak célzott vadászattal ritkította az állományt, hanem az egész ökoszisztémát is felborította. Bár első ránézésre úgy tűnhet, hogy a dél-amerikai őskori ember ártatlan, hiszen megjelenése után még évszázadokig fennmaradtak ezek az óriásállatok, a legfrissebb kutatások mást mutatnak. Kiderült, hogy az emberek és a megafauna együttélése kevesebb mint 3000 évig tartott, de ez is elég volt a tömeges kipusztuláshoz.
Könnyen elérhető kalóriabombák
A vadászati döntéseket matematikai modellekkel, az úgynevezett “zsákmányválasztási modellel” (prey choice model) vizsgálva világossá válik, hogy az emberek mindig a legnagyobb energianyereségű, könnyen megközelíthető állatokat célozták meg. Így a hatalmas lajhár, a 2-3, de akár 4 méteres (kb. 400 cm-es) testhosszúságot elérő állatok, vagy éppen a már említett notiomastodon számított a legjobb zsákmánynak – és nemcsak tápláló, hanem praktikus is volt: egy sikeres vadászat akár egy egész törzs egyheti húsellátását biztosíthatta.
Az ősi vadászok legalább olyan ravaszak és körültekintőek voltak, mint a ma élők. Mindig figyelembe vették, hogy melyik állat vadászata hozza a legtöbb hasznot. A mai dél-amerikai nagyvadak, mint a guanaco, a vikunya vagy a taruca már sokkal rosszabbul szerepelnek a kalóriamérlegen, így csak akkor váltak célponttá, amikor az óriások eltűntek.
Bizonyíték a bűnösségre
A kutatások során feltárt 20 dél-amerikai lelőhely csontmaradványai egyértelműen mutatják: ahol csak megafauna volt elérhető, ott szinte kizárólag azokat fogyasztották az emberek. A legtöbb helyszínen kizárólag azokból az időkből találtak ilyen nagytestű állatok csontjait, amikor ezek a fajok még éltek, vagyis utána már eltűntek.
Összességében elmondható, hogy a dél-amerikai pleisztocén vadászai menüjük összeállításakor mindig a legtöbb húst és a legnagyobb zsákmányt választották, ez a preferencia pedig hozzájárult a kontinens óriásainak kihalásához. Ugyanakkor a túlélő fajok ma védettek részben e múlt örökségének köszönhetően: a nagyobb zsákmányállatok eltűnésével csökkent az üldözésük is. A történelem tehát meglepő őszinteséggel mesél az ember étvágyáról és annak végzetes következményeiről.
