Az ismert fizika határán túl
Eddig a csillagászok úgy hitték, hogy a csillagok összeomlásából ennél jóval kisebb fekete lyukak keletkezhetnek. A hagyományos elméletek mindössze 5–50 naptömegig működnek: ha egy haldokló csillag 60 naptömeget is elér, különféle nukleáris és kvantumfolyamatok révén a tömeg nagy része „elszökik”, ezért ekkora vagy ennél nagyobb fekete lyuk sokáig elképzelhetetlennek tűnt.
Fekete lyukak – az űr titokzatos szörnyei
Ötven éve még sokan csak matematikai furcsaságnak tartották őket, ma már tömegesen detektálnak fekete lyukakat, sőt, a legnagyobbakat rádióteleszkópok gyűrűje figyeli. A fekete lyukaknak nincs felszínük, csak eseményhorizontjuk: minden, ami ezen túlra jut, elnyelődik – még maga a fény és más fekete lyukak is –, a végeredmény pedig egy még nagyobb fekete lyuk.
Szabályszegő gravitációs csattanás
A legtöbb ismert fekete lyuk szupernóva-robbanásban született, az így keletkező objektumok tömege alapján egyes tartományokban – 60 és 130 naptömeg között – szinte üresnek kellene lennie a világegyetemnek. Az újonnan észlelt, GW231123 jelű esemény viszont pontosan ebbe a „tiltott” szegmensbe esik, és a kutatók szerint már maga a fekete lyukak extrém gyors tengely körüli forgása is rejtélyes.
Mi történhetett valójában?
Felvetődött, hogy legalább az egyik összeolvadó objektum eleve több fekete lyuk ütközéséből keletkezhetett. Ez csak extrém környezetben, például csillagsűrű régiókban, gömbhalmazokban lehetséges, ahol a fekete lyukaknak van idejük ismét egymásra találni. Elképzelhető, hogy a gravitációs hullámok mostantól sorra rántják le a leplet az univerzum fekete lyukainak eddig ismeretlen születési módjairól.
