Az MI-exben a múlt sem nyugszik
Elsőre ijesztőnek vagy akár bizarrnak tűnhet ez az új irány, de a kérdések, amelyeket felvet, valóban komolyan veendők. Az egész történet egy Colleague.skill nevű, eredetileg munkakapcsolatokhoz kifejlesztett, nyílt forráskódú MI-platformról indult. Ott még a szakmai tudás és a kommunikációs stílus megőrzésére szolgált, de hamar kiderült, hogy másra is alkalmas: egyéni felhasználók romantikus vagy baráti kapcsolatokat kezdtek MI-klónnal ápolni.
Ennek köszönhetően az MI képes utánozni a hangnemet, a beszédstílust, sőt, olyan beszélgetések születnek, amelyek a felszínen kísértetiesen emlékeztetnek az egykori párkapcsolatra. Ráadásul nemcsak egyetlen platformon történik mindez: a személyre szabható MI-társalkalmazások robbanásszerű terjedése következtében egyre többen élnek ezzel a megoldással, csak épp kevesen beszélnek róla nyíltan.
A virtuális ex valóban gyógyít?
A gondolat, hogy valaki egy MI-től várjon érzelmi vigaszt, bárki számára kényelmetlenné teheti a helyzetet. Felmerül a beleegyezés, a magánszféra, valamint az érzelmi jóllét kérdése is – és jogosan tartunk attól, hogy az MI általi vigasz esetleg elzár a valós emberi segítségtől. Mégis, árnyaltabb a kép: egy felhasználó például azt mondja, hogy az MI-exszel való szakítás során végre racionálisan tudott visszatekinteni a történtekre, amivel könnyebb lett továbblépni.
Ez emlékeztethet terápiás gyakorlatokra, például az „üres szék” technikára, amelyben elképzelt beszélgetéseken át dolgozzuk fel az elvarratlan szálakat. Viszont míg az belső munka szakember támogatásával zajlik, itt egy, a folyamatos jutalmazásra és aktivitásra tervezett rendszer tartja fenn a kapcsolatot.
A ragaszkodás veszélyei és a gyász elakadása
Amy Sutton terapeuta szerint a szakítás egyfajta „élő gyász”. Ilyenkor nem halt meg a másik fél, mégis elérhetetlenné válik, ami különösen nehézzé teszi a feldolgozást. Az MI-exek létrehozása tökéletesen leképezi a gyász szakaszait: tagadás, mert „olyan, mintha még mindig itt lenne”; düh, amikor végre kimondható minden, ami korábban elmaradt; alkudozás, hogy „ha most jól csinálom, talán működhetne élőben is”; végül a depresszió, amikor csak kapcsolatra és vigaszra vágyunk.
Következésképpen az MI nem pótolja az igazán gyógyító, emberi kapcsolatokat. Sőt, mivel ezeket a rendszereket alapvetően úgy tervezik, hogy a felhasználókat folyamatos visszatérésre ösztönözzék, könnyen előfordulhat, hogy valaki megreked a gyászban, állandóan a múltban él, képtelen feldolgozni a veszteséget, ami hosszabb távon a hangulatra, az egészségre és az önértékelésre is károsan hat.
Kinek jó mindez igazán?
Az MI-exek használata mögött emberi szükségletek húzódnak: a veszteség fáj, az ember pedig találékony, ha vigaszforrásról van szó. Ám a végső tanulság, hogy a legtöbbet az MI-fejlesztők profitálnak ebből a trendből – nem pedig azok, akik igazán gyógyulni szeretnének. Az MI lehetőségei lenyűgözőek, de az emberi kapcsolatok pótlására aligha jelentenek gyógyírt hosszú távon. A következmények beláthatatlanok lehetnek.
