Kevés páncél, sok munkás
A kutatók részletesen elemezték több mint 500 hangyafaj 3D-röntgenfelvételeit, hogy feltérképezzék, mennyit fektetnek a hangyák testének külső védőrétegébe, a kutikulába. Az eredmény döbbenetes volt: a kutikula aránya egyes fajoknál csupán 6%, máshol elérte a 35%-ot is a teljes testtömeghez viszonyítva. Másként: ahol kevesebb tápanyagot használtak fel egy-egy katona vagy dolgozó kifejlődéséhez, ott a kolóniák lakóinak száma könnyen megsokszorozódott. A kutatók szerint azért történt ez így, mert a vastag, tömör páncél felépítése sok drága tápanyagot, többek között nitrogént igényel – ezek a források így felszabadultak, és további egyedek termelődhettek. Nem kizárt, hogy éppen a tömeges termelés és a „kevésbé páncélozott” egyedek tették igazán sikeressé ezeket a fajokat az evolúció során.
Kollektív túlélés: amikor a csoport az erő
A hangyák társadalmának különlegessége, hogy az egyes dolgozók fizikai gyengeségét pótolja a szervezett együttműködés: a közös védekezés, a feladatmegosztás, vagy például a központi fészekvédelmi stratégiák. A tanulmány szerzői úgy látják, hogy a társadalmak egyre komplexebbé válásával a kollektív „csapatszellem” lehetővé tette a páncél elhagyását is – a kolónia egésze védi a tagjait, nem mindenkinek kell szupervédelemmel rendelkeznie. Ez az emberi történelemre is emlékeztet: a középkori lovagok helyét idővel a ritkábban páncélozott, de sokkal specializáltabb katonák vették át.
Több hangya, több faj – de miért?
Másfelől a kevésbé anyagigényes, kevesebb nitrogént igénylő hangyák képesek voltak új területekre is betörni, ahol kevesebb volt az elérhető tápanyag. Nem kizárt, hogy emiatt a kevésbé páncélozott egyedeket termelő fajok hódítottak meg új élőhelyeket, ahol aztán sorra jöttek létre az újabb fajváltozatok. A kutatók úgy vélik, a társadalmak bonyolultságából fakadó, összeadódó védelmi stratégiák (mint a fertőzés elleni védekezés vagy a közös fészekőrzés) csökkentették az egyedekre nehezedő veszélyeket. Ezzel párhuzamosan egy önmagát erősítő kör alakult ki: a kisebb kutikula lehetővé tette a nagyobb kolóniákat, amelyek tovább csökkentették az igényt az egyéni védelemre.
Miért fontos mindez az emberek számára?
Az MI vagy az emberi társadalmak esetében is visszaköszön a mennyiség-minőség kérdése: vajon jobb-e kevés, de erős egyén, vagy nagy számú, ám gyengébb csapattag? A történelem során is felbukkan ez a dilemma – például hadseregek felépítésekor, ahol végül a speciális szerepeket betöltő, együttműködő katonák diadalmaskodtak a magányos, nehézpáncélos harcosok felett. A hangyák példája arra tanít, hogy evolúciósan gyakran a szervezettség és a tömeges termelés vezet eredményre ott, ahol az egyéni kiválóság már önmagában kevés. A kutatás rávilágít arra, hogy az egyszerűbb, de nagyobb létszámú és szorosan együttműködő közösségek végső soron sokkal nagyobb változatossághoz vezethetnek – legalábbis a hangyák királyságában biztosan.
