A klímakatasztrófák romba döntötték az ókori Kína társadalmát

Háromezer évvel ezelőtt Kína belső területein radikális társadalmi változások és drámai népességcsökkenés következett be, amelyet hosszú ideig talány övezett. A válasz kulcsa azonban most a jóslásra használt (ún. jóscsontokra) vésett ősi feliratokból, régészeti leletekből és éghajlati modellekből bontakozik ki. A történészek úgy vélik, hogy súlyos, egymást követő éghajlati katasztrófák – főként pusztító tengeri viharok és áradások – rengették meg a kínai civilizációt akkoriban.

A Shang-dinasztia végzetes esői

Az éghajlati változások egyik legfontosabb tanúbizonysága a teknőspáncélokra és ökörlapockákra vésett jóscsont-feliratok sora. Több mint 55 ezer darabot vizsgáltak meg a kutatók, és ezekből kiderült, hogy i.e. 1250 és 1046 között egyre gyakrabban jelent meg bennük az árvizektől és rendkívüli esőzésektől való félelem. Ez közvetlenül utal a központi Kínában (a Sárga-folyó völgyében) uralkodó Shang királyság életének bizonytalanságaira. A Shang-dinasztia (i.e. 1600–1046) minden eddiginél komolyabban szembesült az időjárás kiszámíthatatlanságával és extrém eseményeivel: óriási áradások pusztítottak a civilizáció bölcsőjének tartott középső országrészben. Ezt bronzból, jádéból és kerámiából készült kincsek is tanúsítják, amelyeket a mai Anyang területén tártak fel.

A katasztrófák tovagyűrűző hatása

Noha a Shang-dinasztia népessége fogyott, nemcsak ők szenvedtek: a közeli Chengdu-síkságon élő Shu királyságot is súlyos változások érték. A régészek árvíz sújtotta épületmaradványokat, elpusztult gátakat és egyre magasabb térszínekre visszahúzódó településeket találtak, amelyek mind arra utalnak, hogy az emberek a víz elől próbáltak menekülni. Az áradások i.e. 950-re és 500-ra keltezhető rétegeket hagytak hátra. A helyzet súlyát mutatja, hogy a korabeli lakosság tömegesen költözött át magasabban fekvő területekre, ahol biztonságosabbnak remélték az életet.

Tájfunok és éghajlati káosz

A paleoklimatológiai modellek szerint i.e. 1850 és 1350 között hirtelen felerősödtek az északi irányba tartó trópusi viharok, amelyek a Shang területeit sújtották. Később, i.e. 850–500 között a viharfrontok nyugatra tolódtak, ekkor már a Shu nép lakta síkságokat is elérték. Az ezt kísérő szélsőséges áradások és éghajlati zavarok minden korábbinál nagyobb felfordulást okoztak. Noha a tájfunok pusztítása jelentős volt, a kutatók szerint más veszélyek, például aszályok – amelyeket az El Niño-szerű időjárási mintázatok idéztek elő – is hozzájárulhattak a társadalmak megrendüléséhez.

Váratlan összefüggések és örök figyelmeztetés

A kutatás úttörő módon összekapcsolta a jóscsont-feliratokat, az ásatások tanulságait és a legmodernebb paleoklíma-modelleket. Így lett nyilvánvaló, hogy a trópusi viharok nemcsak a part menti városokat, hanem a Kína belsejében élő közösségeket is romba dönthették. A kutatók szerint ezek az éghajlati szélsőségek a bronzkor végén éppúgy fenyegetést jelentettek a társadalmak számára, mint ma.

2025, adminboss, www.livescience.com alapján