Egy újjáéledő város
Portugália mindig is az ellentmondások földje volt: egyszerre konzervatív és kalandvágyó, zárkózott, mégis nyitott a világra – mondja Carlos Sanches Ruivo, a Bairro Alto negyedben található, 16 szobás Late Birds vendégház tulajdonosa. Bár az épületet eredetileg melegbarát városi üdülőhelyként pozicionálták, mindenkit szívesen látnak (éjszaka 240 eurótól, kb. 104 ezer forint). A hatvanas–hetvenes évekből származó bútorokkal, antik darabokkal berendezett Late Birds udvarán úszómedence és napozóterasz vár, a falakon pedig kortárs LMBTQ művészek alkotásai láthatók.
Ruivo élettörténetét végigkísérték Portugália hullámhegyei-hullámvölgyei: szülei a diktatúra elől Franciaországba menekültek, majd Salazar halála és a demokrácia 1974-es visszatérése után nyolc évvel már törvény tiltotta a szexuális irányultság miatti diszkriminációt. Ruivo Párizsban sikeres távközlési szakember lett, végül 2015-ben hazatért, hogy egy omladozó 18. századi ház romjaiból életre hívja a Late Birds vendégházat.
Pár sarokra tőle egy barkácsolt sámli mellett ülve, grillkolbászt ettem egy helyi borbárban (9,50 euró, kb. 4100 forint), mellé egy pohár telt vörösborral, amely egy kevéssé ismert, de kitűnő portugál borvidékről származott. Ahogy a Cais do Sodré állomás felé sétáltam a lejtős Rua das Floresen, megcsodáltam Lisszabon mozaikos járdáit: örvények, sakktáblaszerű minták, konfetti – a város arculatához éppúgy hozzátartoznak, mint a tejkaramella-sárgára, kékeslilára, elefántcsontszínűre, zöldre, korallpirosra vagy rózsaszínre festett házak.
A legszembeötlőbb mégis a turisták tömege. A város központja ma sokszor zsúfolt a tengerjáró hajók látogatóitól, ellentétben az 1986-os első látogatásom alkalmával tapasztaltakkal: akkor kongó utcák, csend, visszafogott helyiek, a diktatúra árnya még ott lebegett, csak kevesen beszéltek angolul. De éppen akkor vált Portugália az Európai Unió tagjává, és új korszak kezdődött.
Művészet és gasztronómia forradalma
A város művészeti élete is virágzik. A Junqueira negyedben, a mélykék Tejo folyó partján a MAAT (Museum of Art, Architecture and Technology) hófehér lépcsőin ülő emberek olvasgatnak vagy piknikeznek. A brit Amanda Levete által tervezett, futurisztikus, csigahéjra emlékeztető galéria egy felújított, 1908-ban épült erőművel és kerttel egészül ki. A múzeum (belépő 15 euró, kb. 6500 forint) pop-art gyűjteménye mellett a régi erőmű gépészeti relikviáit mutatja be. Mellette található a Museu de Arte Contemporânea Armando Martins is, amely egy elegáns 18. századi palotában több mint 600 műalkotást tár a közönség elé, főként portugál alkotóktól (belépő 16,20 euró, kb. 7000 forint).
A nap végén barátommal, Ruival vacsoráztunk a Canalho nevű étteremben, amely kedvelt találkozóhely a helyi séfek körében. Remek omlett garnélával és hagymával (18 euró), tintahal juhtejből készült vajban sütve (25 euró) és steak (16 euró) került az asztalra, miközben arról beszéltünk, mennyire pezsgő lett Lisszabon művészeti élete. Rengeteg olcsó, kreatív tér várja az alkotókat, így marad idejük a saját műveikre. Persze az ugrásszerű fejlődésnek árnyoldalai is akadnak: mostanában újra felbukkannak homofób firkák, amelyektől korábban szinte teljesen mentes volt a város.
A vacsora után a Bairro Alto-ban, a Rua da Barroca körüli hangulatos melegbárok között találkoztunk Rui párjával, Paolóval. A Side Barban – egy kedvelt, laza helyen – különféle korosztályok, nemek és testalkatok együtt mulattak. Ritka, hogy ennyire nyitott és befogadó társaság gyűljön össze.
Új szállodák és Pessoa öröksége
A szállodaipar is szárnyal; kipróbáltam az egyik legújabb, 370 szobás hotelt a Praça do Marquês de Pombal közelében, ahol már 137 eurótól (kb. 59 ezer forint) foglalhatók saját főzősarokkal, mosógéppel és hűtővel felszerelt apartmanok. Az éttermi kínálatban ott van a híres séf, Nuno Mendes is: a tiborna – egy helyi bruschetta – és a sertés T-bone diós, sült mártással (32 euró) méltán arat sikert.
Szerettem volna közelebbről is megismerni Fernando Pessoa életét, így ellátogattam egykori otthonába (belépő 5 euró). A költő szobája épp olyan, ahogy itt hagyta, páratlan hangulatban őrzik emlékét – a személyes tárgyai között az ovális szemüvegkeretek is ott sorakoznak egy vitrinben.
Múlt, vágy és befogadás
Egy jóllakott ebéd után a Campo de Ourique negyedben (vaddisznóhús, 17 euró), a botanikus kerthez sétáltam, ahol a napot egy négyórás városi sétára szántam Leonor Machadóval. Egészen pontosan a portugál történelem hagyatékában kell keresni a választ arra, miért alakult így az LMBTQ-élet: a gyarmati múlt, a rasszizmus, a nőgyűlölet és a homofóbia is mély gyökerekkel bírnak.
A túra végállomása a Damas nevű, ipari pékségből átalakított étterem-bár és kulturális tér volt a Graça negyedben, ahol pica-pau marhahúst, tempura zöldbabot és portugál vörösbort kóstoltunk (kb. 20 euró). Mire észbe kaptam, órákkal tovább tartott a beszélgetés, mint terveztem.
Pessoa úgy tartotta, a portugálok lelkét a saudade, vagyis a fájó, vágyakozó hiányérzet határozza meg. Mégis úgy tűnik, Lisszabon legnagyobb kincse sosem veszett el: kedves, befogadó város, amelynek közösségi szelleme máig él. Ezzel pedig nehéz lenne vitatkozni.
