Félelmetes kalandból zajos túlélő-show
Az ember azt hinné, a tenger mélyén ránehezedő magány és a túlélésért vívott harc teszi igazán emlékezetessé a Subnautica 2 víz alatti poklát. Minden adott a tökéletes horrorhoz: ismeretlen bolygó, nyomasztó környezet, veszélyes lények és az állandó érzés, hogy bármelyik pillanatban támadás érhet. Más szóval: alapvetően mindenki magányos hősként élhetné át a nagy kalandot.
Mégsem sikerül, mert a háttérzajként folyton felhangzó hangnaplók folyamatosan kizökkentenek. Ezek a naplók, amelyek elvileg segíthetnek feszültséget teremteni (ahogy például a System Shockban vagy a BioShockban), túlzott jelenlétük miatt inkább elvágják az izoláció élményét. Márpedig a túlélőhorror lényege éppen ez az elszigeteltség, a magányos küzdelem volna.
Az MI-társ soha nem hagy békén
A játékban egy katasztrófa után magadhoz térve minden pillanatban érzed, hogy mégsem vagy egyedül: a PDA szüntelenül figyelmeztet a legkülönbözőbb dolgokra (oxigén, élelem, víz), ráadásul a NoA nevű MI a legapróbb részletekbe avat be, ha akarod, ha nem. Akárhova merülsz, állandóan a füledben cseng a géphang vagy a figyelmeztetés, hogy vissza kellene menni megbeszélni valamit a műszerládaként működő NoA-val. Ha figyelmen kívül hagyod, a PDA tovább zaklat, ha odaballagsz, kínos párbeszéd vár. Kellemetlen kompromisszum.
Fekete dobozok és unalomig ismételt hangnaplók
Szerte a tenger fenekén találod a fekete dobozokat és hangnaplókat, amelyekből kiderül, mi történt a korábbi, szerencsétlenül járt emberi felfedezőkkel. Csakhogy ezúttal szinte minden egyes felfedezés automatikusan elindít egy többperces beszélgetést vagy naplórészletet, amelyek ahelyett, hogy feszültséget teremtenének, inkább kizökkentenek bármilyen izgalmas helyzetből. Ha veszélyes, víz alatti romban bujkálsz az óriásragadozó elől, utoljára vágynál rá, hogy egy tudományos vita részleteit hallgasd végig.
Különösen idegesítőek ezek a hangfelvételek a játék elején, amikor még rövid ideig tudsz csak a víz alatt maradni, és minden másodpercért meg kell dolgozni. Ha nem figyelsz, lemaradsz róluk, ha odafigyelsz, könnyen vízbe fulladhatsz – miközben a PDA le sem áll a figyelmeztetésekkel.
A lebilincselő történet elpazarolva
Pedig minden adott lenne a lehengerlő, paráztató sztorihoz: idegen elmék manipulációja, titkos szekták, MI, amely szó szerint újranyomtat téged, miközben az emlékeidet megnyirbálja, hogy engedelmesebb légy. Ezekből viszont szinte semmit nem neked kell kibogoznod: a naplók szájbarágósan mindent elárulnak, ráadásul NoA gyakran konkrétan kijelöli, melyik fekete doboz felé kell haladnod. Hiányzik az igazi felfedezés, az, hogy a játékos állíthassa össze a rejtvényt. A nagy leleplezések helyett unalmas, expozíciódús párbeszédeket kapsz.
Ennél nagyobb csalódás kevés van, amikor egy veszélyes, fojtogatóan sötét élőhelyre, például a Forró Barlangokba (Hot Caves) mész: ahelyett, hogy vérfagyasztó izgalmakat élnél át, sorra találod és hallgatod végig a kevésbé érdekes naplókat. Ráadásul az egyik legfontosabb fekete doboz helyét még az MI sem mindig jelöli ki pontosan, így feleslegesen kutatod át az egész területet. A végén pedig mindezért csak egy hosszú, üresen csengő beszélgetés jut.
Közel lenne a tökéletességhez
Hihetetlen módon a Subnautica 2 még így is az egyik legizgalmasabb túlélőjáték lehetne. Az atmoszféra, az élőhelyek, a felfedezés öröme megvan, de a pörgő, interaktív játékélmény helyett túl gyakran passzív hallgatóság vagy. A túlzottan kézben tartott történet, az MI állandó közbeszólása és a minden részletet idő előtt kiszivárogtató hangnaplók tönkreteszik az elszigeteltség és az önálló felfedezés érzését, valamint a rejtély izgalmát.
Nagyon kevés választja el attól, hogy igazán nagyszerű, nyomasztó túlélőhorror legyen, amihez boldogan merülsz le újra és újra. Csak hagyná végre, hogy csöndben bolyongjunk az ismeretlenben.
