
Hogyan törik meg az embert a fagy?
Az alaszkai Yukon Training Center 1000 km2-es, végeláthatatlan hó- és jégmezőjén mintegy 4000 katona részvételével bonyolítottak le egy nagy hadgyakorlatot. Itt már mínusz 40-nél is lejjebb zuhan a hőmérséklet, a fegyverek meghibásodnak, az akkumulátorok percek alatt lemerülnek, az üzemanyag kocsonyává dermed. Az egyik legnagyobb kérdés: vajon a főként Alabama, Texas, Florida vagy Kalifornia melegéből érkezett katonák mennyi ideig bírják ki, mielőtt elbágyadnak, hibáznak, vagy egyszerűen feladják?
A harci gyakorlatok során valódi lövedékek helyett vaktöltényeket és lézeres érzékelőket használtak – a hideg azonban nagyon is valóságos volt. Trung Duon Vo százados már jól ismerte az ujj- és lábujjak elfagyásának veszélyét. Rossz döntés az éjszakában, és könnyen az ember életébe kerülhet.
A század fő baja az előrehaladás közben egy befagyott folyón való átkelés kockázata volt. Folyamatosan figyelniük kellett egymás állapotára: ránézni a fülcimpára, ujjakra, nehogy elfagyjon valakinek akár egyetlen testrésze.
Út a vadonba (Into the Wild) – Hideg, fáradtság, háború
Az Able Company katonáinak egy része valódi kalandvágyból, mások egyszerű beosztás miatt mentek Alaszkába. Ahogy leszálltak a buszról, azonnal mozgásba lendültek, hiszen jól tudták: ha megállnak, sokkal könnyebben szenvedhetnek fagyási sérüléseket. Legmelegebb kabátjukat húzták magukra, guggoltak, ugráltak.
Az első éjjelen fásult, tompa volt a hangulat, sok katonának a sűrű hóban menetelés három kilométeren át már korán megtörte a lelkesedését. Vo százados, aki gyerekként egy malajziai menekülttáborból jutott el Amerikába, az emberi kitartásban bízott. Néhány szóval leintette a panaszkodókat: mindenki a teljes távot végigmenetel, és pont.
A célállomásnál csak homályos derengés, fagy, és a hó alól nehezen kiásott, szerencsétlen fekhelyek várták őket. Ahelyett, hogy tovább kerestek volna szilárd talajt, egyszerűen a hóra feküdtek le aludni. Vizet forraltak, a palackokat a hálózsákba rejtették. A társaságban mindennapos volt a faarcú fekete humor: egyikük a parancsnoknak is bevallotta, hogy néha legszívesebben elcsapná kocsival, ha az alakulat élén látja futni. Amikor végre elaludtak, csak a horkolás törte meg a csendet.
Az állandó menetelés – Fő az élelem és a meleg
A legtöbb katona nem a győzelemre gondolt ilyenkor, csak arra, mikor melegedhet újra át, és mikor ehet egy rendes forró ételt. Brawley ezredes, aki 2700 katonáért felelt, jól építette stratégiáját: ha meg tudja akadályozni, hogy az ellenség élelemhez és üzemanyaghoz jusson, gyorsan megtöri őket.
A kanadai csapatok ráadásul sokkal több hómobilt hoztak magukkal, mint az amerikaiak – jobban bírták a telet, hiszen ők rutinosak ebben a közegben. Amíg ők 16 kilométeres, többnapos meneteken vágtak át a hóban, az amerikaiak is igyekeztek zárni az utánpótlási útvonalakat.
A gyakorlat hete alatt a legtöbb perc monoton menetelésből, hóval teli cipőkből és egyhangú hidegből állt. A harci összecsapásokat többnyire csak eljátszották. Minél hidegebb lett, annál jobban ropogott a hó a bakancsok alatt, és annál erősebben szúrt a fagy a tüdőben. Mínusz 40 alatt már élet-halál kérdése volt, ki mennyit mozog, mennyi folyadékot vesz magához – mert senki sem akart előjönni a meleg sátorból csak azért, hogy pisiljen.
Drónok, sátorfények és sarkvidéki lecke
Az egyik leggyakrabban felmerülő stratégiai hiba a gyakorlaton az volt, hogy a meleg sátrak infrakamerán keresztül messziről úgy világítottak, mint a karácsonyfa. Egyetlen felderítő drón pillanatok alatt megtalálta az ellenség sátrait. A következő drón pedig – gyakorló robbanóanyagot szimulálva – tízből nyolc embert kiiktatott volna. Vajon hogyan reagáltak volna az amerikaiak, ha egy csomó sátrat egyszerűen lebombázott volna egy ellenséges drón?
Az amerikaiak tradicionális, nehéz vászonsátrait már rég ideje lenne modernebb anyagokra cserélni – amelyek kevésbé sugározzák ki a hőt a jégmezőkre. A svéd gyártású hómobilok komoly előnyhöz segítették a kanadaiakat: egy-egy 360 millió forintba kerül, bő egy tucat katonát elvisz, és simán átgázol a hóban.
Az amerikaiak tempója gyakran a kifulladásig hajtotta őket, míg a kanadaiak gondosan beosztották az emberek terhelhetőségét. Ez utóbbi hosszú távon ki is fizetődött: a kilencedik nap végére az ellenség ellátási vonalait sikerült elvágni.
Az igazi ellenség a hideg
A legnagyobb veszteségeket mégsem a szimulált összecsapások okozták, hanem a természet: néhányan fagyási sérülésekkel, vállficammal, törött bordával kénytelenek voltak kiállni. A többiek váltva ástak helyet a sátraiknak, mert az legalább felmelegített. Egyetlen sátor felállítása órákig is eltartott a fagyott talajban.
Miközben az utolsó estéhez közeledtek, már mindenki lelassult. Érezték az izmaikban a fagyot, de tudták, hogy másnap végre visszatérhetnek a bázisra, és megmenekülnek a sarkköri pokolból. Egy afrikai származású katona csak annyit mondott: Nem szeretem a hideget, de itt vagyok. Végeredményben a legnagyobb harc nem az ellenség, hanem maga a hideg.
