Állandó töltőképernyők és modok
Ámbár a játék egyik legnagyobb kritikája mindig is a gyakori töltőképernyő volt. Az eredeti Xbox szűk memóriája miatt a fejlesztők apró darabokra szabdalták a pályákat, így Seattle, Kairó és Trier is szobányi darabokból állt, és a liftajtók mögött a játék lényegében kilépett, majd újraindult. Ezt még Yahtzee is kiparodizálta az Invisible Snore című videójában. Szerencsére manapság létezik a Visible Upgrade mod, amellyel a töltések másodpercek alatt leperegnek, elképesztő felbontásban játszható a játék, sőt, beállítható, hogy a biomoddal rendelkező karakterek szeme világítson. Ez a Deus Ex: Invisible War úgy, ahogy mindig is lennie kellett volna.
Kávézók, vállalati háború és kitérők
A három fő helyszín – Seattle, Kairó és Trier – mellett eljuthatsz az Antarktiszra és visszatérhetsz a legendás Liberty Islandre is, hogy lásd, mennyit változott a világ az első rész óta. Mint minden magával ragadó szimulátorban, itt is a mellékes történetek a legérdekesebbek. Seattle-ben például két rivális kávézólánc harcol, mindkettő Moby Dick szereplőkről kapta a nevét, pont úgy, mint a Starbucksnál. Felbérelhetnek vállalati szabotázsra vagy akár egyenesen gyújtogatásra is – a háttérben húzódó globális összeesküvés mellett ezek a mini háborúk legalább annyira hangsúlyosak.
A fő történetszál – akárcsak az Oblivionban – kevésbé izgalmas, mint a mellékküldetések világa. Mindig van mód, hogy a hadakozó frakciók között egyensúlyozz, sosem vagy igazán elkötelezve egyik mellett sem, bármikor elárulhatod őket a nagyobb jutalom vagy jobb sztori kedvéért. Alex Denton szerepében a beszélgetések során mindig kibújhatsz a konkrét döntések alól, mondhatod, hogy majd meglátod, mit tehetsz, aztán akár a megölni kívánt klubtulajdonost is meggyőzheted, hogy fizessen többet, ha helyette mást teszel el láb alól.
MI-k, rajongók és a valódi magány
Kedvenc mellékszálaim egyike egy aggodalomra okot adó MI-történet a Club Voxban, ahol a popdíva NG Resonance hologramja fogadja a rajongókat – egyfajta beszélő chatbot, amellyel mindenki megoszthatja az életét tánc közben. Egy Bud Puckett nevű rajongó például randitanácsért fordul hozzá, de sikertelenül. NG Resonance már emlékszik a nevére, és együttérez vele, azt ígéri, üzeneteit a valódi énekesnőhöz is eljuttatja. Ez a kapcsolat egyszerre szomorú és ismerős: épp olyan, mint a tartalomkészítők iránt megszállott rajongók, vagy azok, akik MI-barátokba szeretnek bele.
NG Resonance chatbot-verziója minden városban jelen van, információért cserébe pedig újabb és újabb mellékküldetésekkel lát el – lényegében beszélő biztonsági kamera miniruhában, némi pénzért és egy koncertjegyért informátorrá tesz. Ha pedig játszod az eszed, az MI rögtön átlát rajtad, visszaszól, hogy tetszik neked, ha vitatkozik veled. Kevés játékszereplő szúrt már ennyire szíven, mint ő.
A történet vége azonban lehangoló: amikor Kairóban valóban felkutatod a hús-vér NG Resonance-t, rájössz, hogy a híres énekesnőnek fogalma sincs, ki vagy, az MI-verzió pedig továbbra is azt hiszi, minden a terv szerint halad. Csak ekkor döbbensz rá, ugyanúgy bedőltél az illúziónak, mint Bud Puckett – azt hitted, a kapcsolatotok igazi, pedig csak programozott viselkedésről volt szó.
Kávé, összeesküvés és a nagy csalódás
A kávézóláncok háborúja végül szintén lelepleződik: mindkettő ugyanahhoz a vállalathoz tartozik, csak az egyik a középosztálynak, a másik a munkásoknak adja el ugyanazt a kávét, eltérő reklámszlogenekkel. Ha ezt felfeded a menedzsernek, végül az életével fizet. Eközben döbbensz rá, hogy a WTO és az Order is csak az Illuminati bábjai – a háttérhatalom szerint az emberek könnyebben manipulálhatók, ha két, látszólag egymással szemben álló, de valójában ugyanazzal a sémával irányított szervezet közül választhatnak. Pont mint a kávézóláncoknál – mindenki beáll valamelyik mögé, pedig ugyanaz a hatalom irányít mindent.
A töltények és a nosztalgia harca
A játék másik sokat vitatott újítása a fegyverekhez használt univerzális lőszer. Most már nincs külön töltény minden pisztolyhoz vagy nyílpuskához; egyetlen patron jó mindenhez, magyarázatként valami nanotechnológiás kitaláció szolgál. Sokan kiakadtak ezen, sajnálva, hogy a különböző lőszerek rendszerezése és pakolgatása eltűnt. Pedig a játék sava-borsa nem ebben, hanem a frakciók, filozófiai ellentétek és folyamatos árulások mixében rejlik – mégis a tölténymenedzsment tűnik a legtöbb fórumon a fő beszédtémának.
De talán épp ez a lényeg. Amikor szellőzőjáratokon osontál végig, őröket földre küldtél, robotokat hackeltél tiltott biomodokkal, a nagy összeesküvés helyett tényleg a mindennapi apróságok – fegyvercsere, lőszergyűjtés, MI-rajongás – jelentik az igazi élményt. Végül jobban izgat a Starbucks, mint az Illuminati. És talán pont ezért szerethető a Deus Ex: Invisible War.
