
A kráter keletkezése és története
Eredete máig vitatott. Helyi történetek szerint a szovjetek még a 60-as vagy 70-es években próbáltak olajat fúrni a Karakum-sivatagban, amikor egy természetes gázlelőhely „behúzta” a talajt, létrehozva az óriási krátert. A mérnökök azt gondolták, hogy pár hét alatt kiég benne minden mérgező füst, ezért gyújtották be – ehhez képest mostanra több mint 50 év telt el, és a gödör mélyéről még mindig gáz táplálja a lángokat. A történet részletei máig homályosak, de az biztos, hogy a hely néhányak számára ugyanannyira csodálatos, mint egy működő vulkán. Megközelíteni sem könnyű – Türkmenisztánba vízum, kormányzati engedély és előzetes szervezés is kell, ráadásul a fővárostól, Asgabattól mintegy négyórás autóút vezet oda. Akik mégis eljutnak, annyira közel mehetnek a peremhez, hogy testközelből érzik a kráter hőjét.
Látványos csökkenés a lángok erejében
Később már műholdas hőképek is igazolták, hogy jelentősen csökkent a tűz intenzitása: az elmúlt három évben több mint 75 százalékkal gyengültek a lángok. Ez elvben jó hír lehetne: Türkmenisztán vezetése már korábban is aggodalmát fejezte ki a kráter okozta környezeti károk és az egészségügyi hatások miatt, és folyamatosan próbálják kontroll alatt tartani az elszivárgó gázokat. A Turkmen Energy Forum 2025-ös jelentésében azt írták, hogy két új gázkutat is fúrattak a közelben 2024-ben. Ugyanakkor az adatok elemzésével foglalkozó Capterio cég hangsúlyozza: a lángok ereje már a kutak elkészülte előtt visszaesett, vagyis természetes folyamat is lehet a háttérben.
Éghajlati szempontból sem egyértelmű a helyzet
Felmerül a kérdés, milyen hatással van mindez az üvegházhatású gázokra. A kaliforniai Carbon Mapper nonprofit adatai szerint a kráter 2022 és 2025 között átlagosan óránként 1 300 kg metánt bocsátott ki – ez a mennyiség ugyan jelentős, de globálisan nézve korántsem számít extrémnek. Ráadásul, amikor a kráter lángol, a metánból szén-dioxid lesz – a metán azonban rövid távon sokkal erősebb felmelegítő, mint a szén-dioxid, vagyis alapesetben jobb, ha a tűz égeti el, mintha szabadon szivárogna el. Októberben viszont – amikor a Carbon Mapper legutóbb mérte – a kibocsátás 1 960 kg/h-ra ugrott. Így hiába kisebbek most a lángok, ez önmagában nem jelenti azt, hogy a bolygó szempontjából minden jóra fordul. Ráadásul Türkmenisztán egyébként is a világ egyik legnagyobb metánkibocsátója: a Darvaza-kráter ehhez képest csak 0,2 százalékot tesz ki az éves összkibocsátásból.
A tüzek teljes kihunyására amúgy sem érdemes számítani, hiszen a metán rendkívül gyúlékony: így valószínű, hogy a „pokolkapu” továbbra is világít majd a sivatagban, még ha szerényebb formában is.
Turistaélmény perzselő hőben
Aki mégis eljut ide, nem felejti el: tavaly novemberben például egy turistacsoport azzal szórakozott, hogy mályvacukrot sütött és kávét főzött egy friss repedés fölött. Bár néhány éve hangosabb és vadabb volt a láng, a látvány még mindig lélegzetelállító, sőt akár másfél–két méter magasra is felcsap a tűz – és ez egyhamar aligha fog megszűnni.
