Új szerepben az MI: a gyász feldolgozása
Roro az alkotáson keresztül újraértelmezte a közös múltat, s az MI segítségével egy szeretetteljesebb, figyelmesebb édesanyát álmodott meg. Így született meg a Xia nevű chatbot, amelyhez rengeteg követője is hozzáférhetett. Egy barátja üzenete, miszerint az anyja biztosan büszke lenne rá, könnyekig hatotta Rorót — az egésznek gyógyító ereje volt. Nemcsak magának, hanem másoknak is szerette volna megadni, hogy hallhassanak valami olyat, amire szükségük van.
Az ilyen MI-alapú chatbotok, amelyeket már “gyászbotoknak” vagy “halálbotoknak” is neveznek, forradalmasítják a gyászhoz való hozzáállást. Ezeket gyakran e‑mailek, üzenetek, hangjegyzetek és közösségi médiás bejegyzések alapján tanítják be, így képesek élethűen leutánozni az eltávozott szerettek kommunikációját. Egyes “gyászbotok” már videóavatárként is léteznek. Egy amerikai vállalkozás például az elhunyt és hozzátartozója közötti beszélgetéseket alakítja át chatbottá, hogy így az elhunyt “virtuálisan tovább éljen” az adott személlyel.
Ugyanakkor ezek az MI-k sokszor tovább is fejlődhetnek, hiszen egyes fejlesztők szerint egy “élő” digitális személyiségnek is alkalmazkodnia kell az aktualitásokhoz. Ennek viszont komoly következményei lehetnek: vajon a technológia valóban képes reprodukálni az emberi személyiséget? Hogyan befolyásolja ez az élő hozzátartozók gyászfolyamatát? Nem véletlen, hogy Kínában már új szabályozás készül a túlságosan emberszerű MI-szolgáltatások érzelmi kockázatai miatt.
Az MI-gyász paradoxonja és etikai dilemmái
Az MI nemcsak egyszerűen visszaad múltbéli fotókat vagy leveleket: új, váratlan elemeket is behoz a gyászba. Rorónak például segített lezárni, feldolgozni a veszteséget. Ugyanakkor vannak, akik számára ez az élmény nem vigasz, hanem inkább zavaró vagy ijesztő, ahogy például Lottie Hayton brit újságíró is érezte, amikor MI-vel próbálta reprodukálni elhunyt szüleit. A technológia ügyetlen próbálkozásaiban csak torz emlékeket látott, amelyek számára értéktelenek voltak.
Fontos etikai kérdések is felmerülnek: ki adhat engedélyt egy gyászbot elkészítésére? Ha valaki nyilvánosan kiteszi a halott hozzátartozója MI‑alakmását, vajon profitál‑e abból, ha a többiek fájdalmát felerősíti? Mi van, ha a családtagok nem értenek egyet abban, hogy szükség van‑e egyáltalán digitális feltámadásra?
Kié az MI-öröklét?
A gyászbotokat készítő cégek profitra hajtanak: nem lelki segítők, hanem adat- és figyelemgyűjtő platformok. Ez óriási ellentétet szül a két cél — a felhasználók lelki egészsége, illetve a platform nyeresége — között. Egy bot, amelyhez túlzottan ragaszkodnak a felhasználók, üzleti siker lehet, de mentálisan veszélyes.
Ennek köszönhetően világos szabályokra van szükség: ki és hogyan hozhat létre ilyen MI-t, mire használhatók a posztumusz adatok, valamint milyen etikai tervezési szempontokat kell előtérbe helyezni a “végtelen elköteleződés” helyett. A történet itt még nem ér véget: az igazi kérdés, hogy ki, milyen feltételekkel és milyen áron támaszthatja fel digitálisan a halottakat.
