Az áradások pokla
Paul Thomas és családja 2020 februárjában, a Dennis-vihar tetőpontján szembesült életük fordulópontjával. A Nant Clydach-patakból kiáramló jéghideg, mocskos ár hullámként csapódott Thomas házába, őt is a falhoz vágta, majd ki akarta sodorni az összetört bejárati ajtón. Csak az ereszcsatornákba kapaszkodva sikerült visszavergődnie a házba, miközben a víz egyre magasabbra kúszott minden lépcsőfokon.
Az ár szinte semmilyen előzetes felkészülést nem engedett, a gyorsasága rémisztő volt, mindenki csak abban reménykedhetett, hogy ne emelkedjen tovább a vízszint. Ettől kezdve a mindennapokat folyamatos szorongás és álmatlan éjszakák kísérték; az éles riasztások és a legkisebb eső is pánikot okozott. A trauma a gyerekeket sem kímélte: Thomas unokája azóta is fél a záporoktól.
Kik éltek a veszélyzónában?
Az utca lakóinak közössége tipikus brit kisvárosi képet mutat: tanár, vállalkozó, nyugdíjas, az NHS dolgozója, irodai munkás, gyermekgondozó, és többen olyan családokból, ahol két-három generáció élt egymás mellett. Legalább négy családban kisgyerek is élt. Az idős és fiatal generációk egyaránt érintettek voltak: néhányan évtizedek óta itt éltek, mások alig néhány éve költöztek be, és voltak, akik bérelték otthonukat.
A 18 ház közül mindössze kettő, a 6a és 6b maradhat meg: ezek újabb építésűek, magasabban fekvő telkeken. A többiben senki sem lakhat tovább, azokat lebontásra ítélték.
Miért kellett lépni?
A Clydach Terrace jelenleg az Egyesült Királyság egyik legveszélyeztetettebb utcája, ahol a kockázatkezelési hatóság szerint közvetlen életveszély áll fenn. A települést és az utcát az teszi különösen sebezhetővé, hogy az 1930-as években bányászati munkálatok miatt elterelték a folyómedret, a meglévő védőfal és csatorna pedig mára túl kicsinek bizonyult. A terület természetes árterületre épült, ráadásul egy medencében helyezkedik el, ahol, ha a víz csak egy centivel átlépi a gátat, percek alatt 2 méter magasan árasztja el a házakat.
Az évről évre visszatérő szélsőséges időjárás, az egyre gyakoribb viharok és villámárvizek lehetetlenné tették a biztosítást is, így az ingatlanok értéke gyakorlatilag megszűnt.
Érdemes kiemelni, hogy a Dennis-vihar során a Taff-folyó, ahová a Nant Clydach ömlik, másodpercenként 805 köbmétert szállított – ez majdnem egy olimpiai úszómedencét töltene meg három másodperc alatt. A háztulajdonosok attól rettegtek, hogy a következő áradásban maga az épület is összeomlik.
Meddig lehetett halogatni?
A helyi környezetvédelmi hatóság, a Natural Resources Wales (NRW) és a kormányzati szervek öt évig vizsgálták, miként lehetne megvédeni a lakókat: felmerült a magasabb gát és a bővített vízelvezető csatorna is, de egyik megoldás sem bizonyult költséghatékonynak. Végül 2025 júniusában döntöttek úgy, hogy a fenntartási és védelmi költségek soha nem térülnek meg. Ugyanekkor az RCT önkormányzata elfogadta a húsz ház megvásárlását és lebontását célzó döntést.
A lakók vegyes érzésekkel fogadták, de összességében megkönnyebbülést jelentett: végre biztosak lehetnek családjaik jövőjében és testi-lelki épségében. Egy fiatal pár Cardiffba költözik, mások a környéken keresnek új otthont. Azok, akik bérlők voltak, bizonytalanabb helyzetbe kerültek; számukra költözési és jogi költségtérítést ígért az önkormányzat.
Példátlan, de nem egyedüli jelenség
Bár az első brit klímamenekülteknek számítanak, a Clydach Terrace lakói sajnos nem lesznek egyedül. Wales és Kent tengerparti településein már most készülnek elrendelni a visszavonulást az emelkedő tengerszint miatt; Anglia keleti partvidéke pedig Európa egyik leggyorsabban pusztuló partszakasza. Helyi jelentések szerint mintegy 713 000 lakóingatlan kerülhet víz alá az évszázad közepéig, főleg Lincolnshire, Lancashire, Kent és Doncaster környékén.
A búcsú és az újrakezdés reménye
A nyár végére minden lakó elhagyja a Clydach Terrace-t, az utolsó hetekben közös búcsúbulit szerveznek. A régi bánat, a mindennapokat átszövő rettegés után most végre szabadulhatnak: a klímaváltozás által felforgatott életükből egy nyugodtabb, kiszámíthatóbb időszakba lépnek. Paul Thomas így fogalmaz: „Butaság lenne tagadni a klímaváltozást, a saját bőrünkön érezzük. Az időjárás teljesen megváltozott – most már csak reménykedhetünk a nyugodt jövőben.”
