
Tanulás az MI árnyékában: elveszett felelősség
A tanár–diák kapcsolat alapja a közös gondolkodás, ez most komoly nyomás alá került. Friss kutatások szerint az MI-t segítségül hívó diákok kevésbé érzik magukénak a saját munkájukat, miközben teljesítményük is romlik, például a szövegalkotás fő területein. A diákokat már kevésbé motiválja a tanulás, sokan úgy érzik, úgyis az MI írja meg helyettük, akkor minek egyáltalán nekifutni? A tanárok visszajelzései már nem biztos, hogy a diák saját gondolataira érkeznek. Lényeges hangsúlyozni, hogy ha egy tanuló MI-vel írja a beadandóját, könnyedén mondhatja: ha nem tetszik, nem én írtam.
Az egyetemek kapkodva keresnek megoldást: reflektív naplókat kérnek, vagy kötelezik a diákokat, hogy adják meg, pontosan milyen promptot használtak, milyen folyamat mentén dolgoztak. Több megoldást is kipróbáltam a saját óráimon, például hogy a diákok új beadási formátumokat találjanak ki. Csakhogy az MI már olyat is utánoz, amit ember még alig tud. Az új irány most a régi, jól ismert zárthelyi dolgozatok és szóbeli vizsgák felé mutat, bár ezek inkább a gyorsaságot, mintsem az átgondolt érvelést díjazzák.
A tiltás, figyelés sem megoldás: az MI olyan, mint a tiltott gyümölcs, amit azonnal elrejtünk, ha figyelnek. A detektorok minden billentyűt rögzítenek, minden változatot visszajátszanak, a tanárok digitális igazságügyi laborrá válnak, miközben a diákok úgy érzik, hogy megfigyelik őket. Következésképpen az MI szinte észrevétlenül szivárog be a mindennapokba.
Lényeges hangsúlyozni, hogy a nehézség nem abban rejlik, hogy az MI „erős” érveket tud felhozni – ezt bármilyen jó könyv vagy társ is megteszi. Az igazi kihívás az, hogy az MI folyton „súg”, és a tanár az utólag leadott beadandóból nem tudja: a tanuló csak visszhangozta a javaslatokat, vagy tényleg beépítette azokat a saját gondolkodásába.
Új protokoll: bizonyítottan emberi gondolatok
Általános az a vélekedés, hogy a diákok szívesen elkerülnék a valódi gondolkodás fáradtságát, pedig éppen ez tesz felelősségteljes szakemberré bárkit. Az MI nem vonható felelősségre, döntése kapcsán nincs számonkérhetőség. Egyetlen út marad: a gondolati folyamat igazolható kapcsolata a végeredménnyel.
Képzeljünk el egy tantermi platformot, ahol a tanár döntheti el, milyen feltételekkel használható MI egy-egy feladatnál. Egy filozófiai esszét például „MI-mentes” módon kell megírni: a felület letiltja a másolást és az MI-hívásokat, csak piszkozat menthető. Másfelől egy programozási projekt esetén engedélyezett lehet az MI segítsége, de még beadás előtt kérdésekre kell válaszolni, például: Hogyan működik ez a kód? Amikor a diák elküldi a munkát, a rendszer digitális „igazoló zárjegyet” generál, mint egy hivatalosan lezárt boríték.
Lényeges hangsúlyozni, hogy itt nem az MI-nyomok keresgélése vagy a folyamatos megfigyelés a lényeg, hanem az, hogy az előre megadott feltételeket minden munka teljesítse, különben a platform nem engedi beadni.
Saját intézményemben már teszteljük ezt az „authorship protocolt”. Az MI-asszisztens rövid, beszélgetős kérdésekkel téríti vissza a diákot a gondolkodáshoz: Kifejtenéd érthetőbben a fő állításodat? Tudsz jobb példát? Az azonnali válaszokból és szerkesztésekből a rendszer képes lemérni, mennyire épül a végső változat valódi gondolatmenetre.
Minden tanár létrehozhatja a saját ellenőrzési protokollját, amelyről tanúsítvány készül – ezt aztán a felsőbb intézmények is elfogadhatják.
Emberi és MI-együttműködés: ki a felelős?
Hasonló törekvések tapasztalhatók például a kiadóknál is: ott már megjelentek az MI által generált szövegekre utaló címkék, amelyek azonban hitelesítés nélkül értéktelenek. Az igazi kérdés az, hogy ha MI segít, vajon tényleg elmélyült-e az adott szakember a témában?
Ezzel szemben a hagyományos tanúsítványok a kész művet hitelesítik, nem azt, hogy mögötte valódi emberi gondolkodás állt. Következésképpen, ha nem adunk a szakmáknak eszközt, amellyel ellenőrizhetik az MI használatának módját, az egész társadalom veszítheti el a bizalmát a „szakemberekben” és döntéseikben.
Az MI többé már nem csak eszköz: önálló, mindent átalakító szellemi közeg lett. Mindannyiunk érdeke, hogy ne sodródjunk benne céltalanul – ehhez nyitott, átlátható rendszerekre van szükség, amelyekben az emberi gondolkodásé marad a főszerep.
