Mélytengeri kincsesbánya
A kínai kutatók egy speciális, távirányított jármű segítségével térképezték fel a zóna tengerfenékét, amely 1200 km hosszan terül el a délkelet-indiai-óceáni hátságok és törésvonalak között. Kezdetben csak egyetlen fosszíliát fedeztek fel, majd további 32 merülést hajtottak végre, így összesen 476 bálnafosszíliát és öt, a közelmúltban elpusztult bálnatetemet azonosítottak 4200–7000 méter mélységben. A leletekből kiindulva a kutatók arra következtetnek, hogy akár 7–8 bálnatetem és mintegy 750 fosszília jut minden négyzetkilométerre – ilyen sűrűséget eddig sehol nem észleltek.
A legnagyobb lelet egy 5 méter hosszú antarktiszi csukabálna teljes csontváza. Emellett a legtöbb csontváz mélytengeri „csőrös bálnáktól” származik – ezeket az állatokat alig ismerjük, mivel nyílt vizeken élnek, és ritkán kerülnek szem elé.
Biodiverzitás a bálnacsontokon
A friss bálnatetemek körül olyan baktériumok telepszenek meg, amelyek fény és oxigén nélkül bontják le a csontokban lévő olajat, és kén-hidrogént termelnek. Ennek köszönhetően a tetemek igazi mélytengeri oázist hoznak létre: a csapat több tucat medúzát, törékeny csillagot, csontfogyasztó Osedax-férget és kagylófélét azonosított, helyenként négyzetméterenként akár 2840 élőlényt találva. Emellett úgy tűnik, e közösségek nagy részét eddig ismeretlen fajok alkotják – egyedül egy kagylófajt (Abyssogena southwardae) sikerült pontosan beazonosítani DNS-adatok alapján.
Rendkívül módon ezek a bálnatetem-telepek jóval mélyebben helyezkednek el bármely eddig ismertnél – a legmélyebbi példány mintegy 6700 méterrel fekszik a felszín alatt, ami 2500 méterrel több, mint a korábbi rekorder.
5 millió éves fosszíliák
A kutatócsoport összesen 43 fosszíliát emelt ki, ezek közül 33-at stronciumizotóp-arányok alapján datáltak. A csontok öt csőrös bálnafajhoz és egy ún. balaenidhez tartoztak. A legidősebb egy mára kihalt csőrös bálna (Pterocetus) volt, ez a kora pliocén idején, vagyis mintegy 5,3 millió éve élt. Egy új fajt, a Pterocetus diamantina-t is sikerült azonosítani.
Legtöbbször csak a koponyarészek (rostrumok) maradnak meg, köszönhetően kivételesen sűrű és ásványosodott csontjuknak, amelyek akár évmilliókig is elállnak a tengerfenéken. Ráadásul ezek a maradványok idővel természetes „koporsóba” záródnak, mivel mangánból képződő kéreg takarja be őket, így a fosszíliák akár örökre is fennmaradhatnak.
Miért éppen ennyi bálna pusztult el?
A helyszínen rengeteg tintahalat és halat is figyeltek meg, ami arra utal, hogy a Diamantina-zóna gazdag táplálkozóhelyet jelenthet a csőrös bálnák számára. Ennek köszönhetően itt gyakrabban fordulnak elő és pusztulnak el ezek az állatok. Emellett előfordulhat, hogy a bálnák túl mélyre merülnek zsákmányszerzés közben, így tüdőösszeomlás vagy dekompressziós betegség áldozatai lesznek. A zóna V alakú domborzata pedig valószínűleg besodorja a süllyedő bálnatetemeket egy szűkebb területre – így hasonló folyamat játszódhat le, mint a szárazföldi szurokgödrökben vagy barlangokban.
A terület egyedülállóságát tovább növeli, hogy a környező üledékképződés hihetetlenül lassú: 1000 év alatt alig 0,05–0,55 cm üledék rakódik le, vagyis a csontok akár százezer, lejtőkön pedig több millió évig is a felszínen maradnak.
Emellett a kutatók úgy vélik, más, hasonló temetők is lehetnek Afrika, a Pireneusi-félsziget vagy az Antarktisz közeli szigetei mentén – ezek feltárása további szenzációs leletekhez vezethet.
