
Az ész fejlesztésének ára
Az évezredek során rengetegen próbálták megfejteni, hogy miben gyökerezik az emberi különlegesség. Néhányan azt emelik ki, hogy amikor az emberszabású őseink lejöttek a fákról, felegyenesedve kezdtek járni, ami felszabadította a kezeiket, s ezzel bonyolultabb eszközhasználatra is alkalmassá váltak. Mások szerint a húsos étrend segítette a nagyobb agytérfogat kialakulását. Ezek a tényezők valóban jelentős szerepet játszottak, de nem magyarázzák meg, hogy miért érte meg egyáltalán okosabbá, tudatosabbá válni.
Az intelligencia ugyanis komoly kompromisszumokkal jár. Egyetlen gramm agyszövet tízszer annyi tápanyagot fogyaszt, mint az emberi test többi része, ráadásul a nagyobb agy súlyosabb, könnyebben sérül, és fenntartása energiát von el más szervektől. Az evolúcióban ezért nem az a kérdés, hogy mi tett minket okossá, hanem az, hogy miért pont nekünk lett szükségünk ilyen méretű agyra, miközben például az orrszarvúknál a nagyobb agy nem hozott volna további előnyt. Ennek következtében az élővilág jelentős részénél nincs értelme a hatalmas agyfejlődésnek – az „ész ára” sokaknál egyszerűen túlzottan nagy lett volna.
A társas agy-hipotézis: miért pont mi?
Van azonban egy közös minta az ember és a főemlősök világában. Ha megnézzük a nagyagy (vagyis a magasabb kognitív funkciók központja) méretét a különböző főemlősöknél, és összevetjük azzal, hogy hány társuk van egy szokásos csoportban, világos összefüggést találunk: minél nagyobb egy faj társas közössége, annál nagyobb az agya is. Az ember itt abszolút rekorder: nagyagyunk aránya a testhez képest a legnagyobb, ahogy a csoportméret is kiemelkedően nagy, nagyjából 150 fő – ennyi ismerős, barát és társ kezelhető fejben egyszerre, mind a vadászó-gyűjtögető ősmúltban, mind a modern vállalati szervezetekben.
A társas agy-hipotézis szerint az intelligencia nem csupán eszközhasználat, hanem főként a bonyolult, egymásra ható társas kapcsolatok „nyilvántartása” miatt fejlődött ilyen magas szintre. Minden emlősnél megfigyelhető, hogy mások viselkedését belső modelljeikkel próbálják megérteni, de a főemlősöknél, akiknél a csoportok már összeérnek, egymással bonyolult szabályok és érdekek mentén kommunikálnak, ez a modellalkotás egészen extrém szintre lépett. Az emberi elme képes akár százötven másik személy jellemének, érzelmeinek, viszonyrendszerének, cselekedeteinek komplex hálózatát folyamatosan átlátni és kezelni. Következésképpen a társas élet az, ami valóban értelmet adott az óriási agynak.
Az emberi eredettörténet: másképp, mint gondolnánk
A modern emberi tudat eredettörténete ezért lényegében egy társas eredettörténet: a többiek miatt lettünk azok, akik vagyunk. A múlt századok mítoszai sokszor dolgoztak fel eltérő narratívákat: volt, ahol a munka emberré formált minket (az eszközt használó főemlős), máshol az agresszió hozta el az ész korszakát (erről szól a 2001: Űrodüsszeia [2001: A Space Odyssey] ikonikus monolit-jelenete is). Mégis, a tudomány ma ott tart, hogy boldogságunk és egészségünk sokkal kevésbé függ az anyagi körülményektől vagy az IQ-tól, mint attól, hány szoros kapcsolat van az életünkben. Ennek következtében az emberré válás, sőt, a hosszú és boldog élet legbiztosabb záloga is a gazdag társas hálózat.
Az évtizedeken át tartó híres Harvard Adult Development Study is azt mutatta ki, hogy az emberi kapcsolatok ereje felülír minden más tényezőt – legyen szó társadalmi státuszról, genetikai örökségről vagy intelligenciáról.
Az emberi tudat elkerülhetetlensége
Már az első soksejtű élőlények is elindították azt a folyamatot, amely végül az emberig vezetett. Amint a főemlősök elkezdtek egyre nagyobb csoportokban élni, egyre fejlettebb agyra lett szükség; előbb-utóbb szükségszerűen létrejött egy faj, amely képes volt nemcsak beszélni és szimbólumokat teremteni, hanem ezekből közös kultúrát, művészetet és civilizációt építeni.
Az emberi lét végső lényege így a szimbólumalkotás, amelyen keresztül az ismeretek, élmények nemzedékről nemzedékre szállnak, egyre több társ által felhalmozva és továbbadva. Ennek köszönhetjük, hogy a tudatosságunk nemcsak a természetes világ része, hanem annak logikus folytatása: kulturális, szellemi és társas lényekként kapcsolódunk egymáshoz és a világhoz.
