Kik voltak a női szamurájok?
A szamuráj vagy bushi osztály Japánban egy teljes társadalmi réteget jelentett, nem csupán harcosokat. Bárki, aki ebbe született, szamurájnak számított – függetlenül attól, hogy valaha harcolt-e vagy tanult harcművészeteket. Ez igaz volt a nőkre is: minden nő, aki a szamurájok közé született, női szamurájnak számított, fegyveres képzettségtől függetlenül. Kevéssé ismert azonban, milyen gyakran vettek részt ezek a nők tényleges harcokban. Az ilyen harcosokat külön elnevezéssel illették: onna-musha, azaz „női harcos”.
Harcoló nők a történelemben
Kevés valós történeti bizonyíték áll rendelkezésre a női szamurájok csatákban való részvételéről, ám egyes időszakokból feljegyzések fennmaradtak. A 19. században, a szamuráj osztály megszűnésének küszöbén, a polgárháborús Boshin-háború (1868-1869) idején például Aizu tartományban nők saját egységet hoztak létre Joshigun néven. Ebben a 20-30 fős egységben mindössze tíz nő nevét ismerjük, de harci helytállásuk legendává lett. Kiemelkedik közülük Nakano Takeko, aki vezetőként karddal és naginatával küzdött, és több ellenfelet is legyőzött, míg végül egy ellenséges lövéstől esett el. A Joshigun vereséget szenvedett, a túlélők a várba vonultak vissza.
A Tokugawa-sógunátus idején a szamurájnőknek kötelező volt a naginata (görbe pengéjű lándzsa) kezelését elsajátítani, elsősorban önvédelemből és családjuk védelmére. Aizu tartományban különösen nagy hangsúlyt fektettek erre a képzésre – itt kaptak a nők a legtöbb harci oktatást.
Kutatás, csontvázak és kézzelfogható nyomok
Közép-Japánban, Numazu város közelében, egy sírdombban több mint száz harcos maradványát tárták fel; ezeknek körülbelül egyharmada nő volt. Ezek a 16. századi csontvázak valószínűleg a Senbonhama (vagy Senbon Matsubara) csatában hullottak el, ahol a Takeda és Hojo klánok vívtak egymással. Ez alapján valószínűsíthető, hogy nők is részt vettek a harcokban, bár nem biztos, hogy mindannyian fegyverrel harcoltak – elképzelhető, hogy civilek is voltak köztük.
Legendás női hősök
A japán történelemből több nő neve is fennmaradt, akiknek legendás bátorságáról szólnak a krónikák. A legismertebb Tomoe Gozen, aki a 12. század végén a Minamoto klán harcosaként tűnt fel a Genpei-háborúban. A Heike története (Heike Monogatari) szerint „ezer férfival is felvette a harcot, a legkeményebb íjat is kihúzta, fegyverforgatása kiemelkedő volt”.
Egy másik híres alak Ohori Tsuruhime, aki alig 16 évesen védte meg szigetét, miután családját legyilkolták. Állítólag az isteni szellemek támogatását is élvezte, és sokan a japán Jeanne d’Arc-nak nevezik. Harci páncéljának egy része a mai napig látható a szentélyben, ahol főpapnőként szolgált. A fennmaradt páncél egyértelműen női testalkatra készült.
Mindazonáltal ezek a hősnők részben legendák, és történelmi szerepük pontos megítélése nehéz. Különösen a Kamakura-korban (1185-1333), majd az Edo-korban (1603-1868) nőtt meg ezeknek a nőknek a kultusza, amikor metszetek és elbeszélések sora örökítette meg őket. Az a tény, hogy ezek a történetek ilyen népszerűek lettek, arra utal, hogy a női harcosok nagyon ritkák lehettek.
Tabuk, legendák és a valóság
A női szamurájok harcban való részvétele még a harcos kaszton belül is tabunak számított. Kézikönyvek tiltották, hogy harci készülődés előtt nőkkel érintkezzenek a férfiak, sőt, nők jelenléte is balszerencsét idézhetett a csapatokra. Előírások tiltották, hogy terhes vagy frissen szült nő fegyverhez érjen, vagy éppen, hogy nő lássa elindulni a tiszteket a csatába.
Ennek alapján megállapítható, hogy bár voltak női harcosok Japánban, igazán ritkán fordult elő, hogy nők szervezetten és jelentős számban részt vettek volna csatákban. Európához vagy az ókori Spártához képest sem volt gyakoribb jelenség, hogy nők fegyvert ragadtak volna.
Mindazonáltal a szamurájnők hagyománya egyes harcművészeti iskolákban megmaradt, például a Yoshin-iskola máig oktatja a kimonóban történő naginata-használatot, felidézve az egykori hősnőket és az önvédelem fontosságát.
