Őskori tájak modellezése
A montreali kutatócsoport az utolsó nagy eljegesedés korára, vagyis a 60 000 és 35 000 évvel ezelőtti időszakra fókuszált, amikor egyszerre voltak jelen a neandervölgyiek és a modern emberek Európában. Ökológiai fajeloszlásmodelleket alkalmaztak, de most nem állat- vagy növényfajokra, hanem ősi embercsoportokra illesztették rá ezeket a modelleket. A „jelenlétpontokat” nem mai megfigyelések, hanem régészeti lelőhelyek adták, így térképezték fel, hol voltak megfelelőek az élőhelyek az egyes csoportok számára.
Négy különböző modellt készítettek mindkét faj megtelepedési esélyeire, amelyek különféle környezeti és éghajlati tényezőket is figyelembe vettek. Ezek alapján rajzolták meg azokat a „magterületeket”, amelyek elég nagyok és termékenyek voltak ahhoz, hogy hosszú távon is embercsoportokat tartsanak el, mindemellett összeköttetésben álltak más magterületekkel is.
Társas hálózatok: a túlélés kulcsa
Jól látható volt, hogy a Homo sapiens által lakott területek szorosabban kapcsolódtak egymáshoz, jobban behálózták a kontinenst. Ez a kapcsolati háló azért volt döntő fontosságú, mert lehetővé tette, hogy a csoportok információt osszanak meg, erőforrásokat cseréljenek, kapcsolatokat alakítsanak ki, sőt akár menedéket nyújtsanak egymásnak nehezebb időkben. A neandervölgyieknek is voltak kapcsolataik, erre utal számos, nagy távolságra szállított tárgy, de ezek a kötődések gyengébbek, esetlegesebbek voltak, főleg Közép- és Kelet-Európában.
Klímaváltozás, népesség és eltérő sorsok
Az éghajlati változékonyság fontosabbnak bizonyult a túlélésben, mint a puszta átlaghőmérséklet vagy csapadékmennyiség. A gyakori, szélsőséges időjárási ingadozások komoly nyomás alá helyezték mindkét emberfajt. Önmagában a klíma mégsem lehet a neandervölgyiek kihalásának egyetlen oka: korábban is elviselték a zord körülményeket.
A kutatás szerint valószínű, hogy a végzetes hatást a klíma labilitása, a népességfogyás és a társas hálózatok gyengesége együtt idézte elő. Keleten a neandervölgyiek csoportjai különváltak, és ahogy romlottak a körülmények, egyre jobban elszigetelődtek. A nyugati csoportok, például az Ibériai-félszigeten, tovább maradhattak fenn, részben a jobb helyi kapcsolatrendszernek köszönhetően. Ezt a képet tovább bonyolította a Homo sapiens európai megjelenése, ami újabb kihívást jelentett, különösen a már amúgy is kis létszámú neandervölgyi közösségek számára. A két emberfaj találkozásából származó keveredés, vetélkedés és együttműködés is hozzájárult a folyamat összetettségéhez.
A társas kapcsolatok szerepe az emberi túlélésben
Ebből következően a túlélés sikerének titka nem csupán a leleményesség, hanem elsősorban a kapcsolatok építésének és fenntartásának képessége volt, ami ma is kulcsfontosságú. Őseink is azért mozogtak, kerestek új helyeket, hogy kedvezőbb feltételeket, rokonokat vagy támogató hálózatokat találjanak – e nélkül nem maradtak volna fenn ilyen viharos időkben sem.
