Miért fontos az ősi RNS?
Külön figyelmet érdemel, hogy a génaktiváció vizsgálata eddig szinte teljesen lehetetlen volt ősi leletekből, hiszen az RNS sokkal gyorsabban lebomlik, mint a DNS. Ennek ellenére a kutatók a szibériai permafrosztból kiváló állapotban megőrződött mamuttetemekben valóságos időkapszulára bukkantak: a több mint 40 000 éves, Yuka nevű fiatal mamut izmából sikerült elegendő mennyiségű RNS-t izolálni. Ez az eddigi legöregebb, sikeresen szekvenált RNS-minta.
Láthatóvá váltak az utolsó órák
Az RNS szekvenálásával végre elérhetővé vált, hogy ne csak a mamut örökítőanyagának térképét ismerjük, hanem azt is, mely gének működtek aktívan az utolsó órákban. Kiderült, hogy a több mint húszezer fehérjekódoló gén közül mindössze egy részük volt aktív, köztük azok, amelyek az izomösszehúzódást és a stresszre adott anyagcsere-válaszokat szabályozzák. Az elemzés jeleit találta annak is, hogy Yuka közvetlenül halála előtt támadás áldozata lett – erre utalnak a sejtes stressz markerei.
MI-alapú felfedezések: mikroRNS-ek és új gének
Kiemelendő, hogy a kutatók azonosították a fehérjéket nem kódoló mikroRNS-eket is az ősi izomszövetben. Ezek közvetlen bizonyítékai a mamut génszabályozásának — a biológiai folyamatok valós idejű lenyomatai. Sőt, ritka mutációkat is találtak, amelyek egyértelműen igazolják a leletek mamuteredetét. Megdöbbentő módon teljesen új géneket is sikerült azonosítani pusztán az RNS vizsgálata révén.
Sokkoló túlélőképesség – és ami még vár ránk
Különös érdekesség, hogy az RNS a vártnál sokkal hosszabb ideig megőrződik. Ez felveti annak lehetőségét is, hogy jégkorszaki influenza- vagy akár koronavírus vizsgálható ezekből a mintákból. A következő években a kutatók azt tervezik, hogy az ősi RNS-t más biomolekulákkal együtt elemzik, így sosem látott részletességű pillanatképet kaphatunk eltűnt óriásainkról.
A gyapjas mamut – mítosz és valóság
A gyapjas mamutok egykor hatalmas csordákat alkottak Eurázsia és Észak-Amerika fagyos pusztáin. Vastag, sűrű szőrük, hatalmas, kampós agyaruk és megtermett testük tökéletesen alkalmassá tette őket a jégkorszak kihívásaira. Azonban a melegedő éghajlat, majd az emberek térhódítása véget vetett uralmuknak: utolsó képviselőik néhány apró arktiszi szigeten éltek túl mindössze 4000 évvel ezelőttig.
