
Kóbor ragadozók: a vesztünk záloga
Külön figyelmet érdemel, hogy a tudomány évtizedeken át gyűjtött bizonyítékokat arra, milyen súlyos károkat okoznak a betelepített macskák és rókák. Az ausztrál emlősök hozzászoktak ugyan a helyi ragadozóikhoz, például az ékfarkú sasokhoz vagy a dingókhoz, de a macskák és rókák elképesztő alkalmazkodóképessége és vadásztechnikája új szintű fenyegetést jelentenek. Ez alatt azt kell érteni, hogy ezek a ragadozók éppen azokat a méretű emlősöket veszélyeztetik leginkább, amelyek a legsérülékenyebbek – különösen, ha a zsákmányállatok kis- vagy középméretűek. Különösen igaz ez akkor, ha a veszélyeztetett állatokat olyan területekre telepítik vissza, ahol mindkét ragadozót távol tartják: ilyenkor a populációk gyorsan nőnek.
Természetvédelmi viták
Újabban néhány kutató kérdőjelezi meg, mennyire jelentős a macskák és rókák szerepe a fajpusztulásban. Az ő feltételezésük szerint, ha ezek a ragadozók lennének a fő ok, akkor az alábbi három pontnak minden esetben teljesülnie kellene: a kihalt faj utolsó megfigyelése után jelentek volna meg a ragadozók; a ragadozók visszaszorítására indított programok révén nőtt volna a helyi emlőspopuláció; illetve több kóbor ragadozó jelenléte mellett kevesebb őshonos emlősnek kellene lennie.
Elemzésük szerint ezek a feltételezések nem mindig igazolhatók. A természetvédelmi szakmát erősen megosztotta ez az álláspont, hiszen évtizedes tapasztalat és intézkedéssorozatok alapultak a macskák és rókák kártételén.
Tények és adatok: mi bizonyítja a felelősséget?
A legprovokatívabb érv az volt, hogy bizonyos ausztrál emlősfajok talán még a macskák és rókák megjelenése előtt kihaltak az adott területeken. A történeti adatok újraelemzése szerint azonban az őshonos emlősök végső eltűnését mindig a macskák érkezése után jegyezték fel Ausztrália-szerte – a rókák esetében néhány kivétel van, hiszen korábban a macskák valószínűleg már megtették a pusztítást. A kihalás tényleges időpontja különösen a távoli, ritkán lakott vidékeken ráadásul sokszor későbbi, mint az utolsó megfigyelés. Külön figyelmet érdemel az a tény, hogy számos emlős egész Ausztráliából eltűnt, ellenben fennmaradt olyan szigeteken, ahol macskák és rókák sosem telepedtek meg.
Hatékony ragadozó-védelem
A kutatók némelyike szerint a róka- és macskairtás sem növeli jelentősen a veszélyeztetett emlősök számát. Ugyanakkor tény, hogy azokban a védett rezervátumokban és szigeteken, ahonnan teljesen kizárták ezeket a ragadozókat, az őshonos emlősfajok majdnem mindig gyarapodni kezdenek. Például a keleti sávos bandikutok visszatértek Victoria füves pusztáira, a nyúl-kenguruk (hare-wallabies) pedig ismét elszaporodtak a Dirk Hartog-szigeten, miután az összes kóbor macskát eltávolították.
Az sem igaz mindenütt, hogy mindig ott van kevesebb őshonos emlős, ahol sok a macska és róka: például bozóttüzek után mind a ragadozók, mind a zsákmányállatok száma nőhet – míg aszály idején mindkét csoport hanyatlik.
Kihalás, ha tétlenek maradunk
Sokan relativizálnák a betelepített ragadozók hatását, azt állítva, hogy ezek szinte beilleszkedtek a helyi ökoszisztémába. Ezt azonban sem tudományos eredmények, sem a természetvédelmi sikerek nem támasztják alá. Az ausztrál biodiverzitás bolygószinten is páratlan – a fajok fennmaradása sajnos csak ragadozógyérítési programokkal biztosítható. Ez alatt azt kell érteni, hogy az irtásnak humánusnak kell lennie, de elkerülhetetlen, különben tovább nő a kihalt emlősök sora.
