Az elszigetelődés új réme: magány a magányban
2023 májusában az amerikai tisztifőorvos, Vivek Murthy világossá tette: a társadalom járványszerű magánytól és elszigeteltségtől szenved. A felmérések szerint az amerikai felnőttek fele magányosnak érzi magát, leginkább a fiatalok. Ezzel szemben a techvilág folyamatosan új MI-csevegőpartnereket és digitális társakat kínál, hogy leküzdjük ezt az érzést. Ezek az algoritmikus „szörnyek” nem dobálják ugyan a gyerekeket folyókba, és nem ölik meg teremtőik szerelmeit, de kétségtelen, hogy semmitmondó, bólogató reagálásaikkal éppúgy hamis társaságot ígérnek, mint amennyire Mary Shelley klasszikusában maga a Kreatúra volt kétségbeesetten egy barátra vágyó lény.
A hamis barátságok csapdája az MI-korszakban
Az MI-startupok és techóriások egyre agilisabb eszközöket dobnak piacra, amelyek azt ígérik, képesek helyettesíteni a valódi emberi kapcsolatokat. Az egyik MI-vel működő hordható „barát” például 51 000 forintért (129 USD) kínál beszélgetési lehetőséget azoknak, akik hallgatóságra vagy támogatásra vágynak. Lényeges hangsúlyozni, hogy ezek a digitális társak egyszerűen nem képesek pótolni az élő, hús-vér emberek jelenlétét. Egyesek már most figyelmeztetnek: ne az MI-ben keresd a barátaidat, hanem a való világban! Ezzel szemben a filmek és a valóság is azt mutatják, hogy ezt a tanácsot gyakran figyelmen kívül hagyjuk.
A Frankenstein-mítosz újragondolása a filmvásznon
Ha a 2000-es évek réme a zombi, a 2010-es évek borzalma a vámpír volt, akkor manapság mindenhol Frankenstein-kreatúrák köszönnek vissza. Az Oscar-díjas produkcióktól a független horrorvígjátékokig állandó szereplő a magány és annak kreatív „legyőzése”. Mary Shelley eredeti regényében Dr. Frankenstein magányát soha semmi nem oldja fel, s a Kreatúra a rá mért szenvedést végül visszaadja teremtőjének – ezzel értelmet nyer a bűnhődés és önellentmondás körforgása.
A modern feldolgozások gyakran újraírják ezt: mi lenne, ha a teremtő nem hagyná el alkotását? Guillermo del Toro szörnyetegeiben például ott a szimpátia, Maggie Gyllenhaal készülő filmje pedig azt mutatja meg, mi történne, ha Frankenstein menyasszonya nem pusztulna el rögtön a születése után. Ezekben a sztorikban a teremtettség élénk társas kapcsolatok lehetőségét hordozza – hol tragikusan, hol humorosan. Kiemelten fontos, hogy mindezek a történetek arra a felismerésre vezetnek: a mesterségesen alkotott barátság nem jelent valódi, egészséges társaságot.
Lisa Frankenstein és a mesterséges kapcsolatok ára
A Lisa Frankenstein (Lisa Frankenstein) című film például a dühös tinédzservágyakat vegyíti a klasszikus Frankenstein-motívumokkal. A főszereplő (Kathryn Newton) magára marad anyja halála után, és a magányát egy „kívánságra” teremtett, villám sújtotta szörny segítségével próbálja leküzdeni. Bár új önbizalomra tesz szert, a történet hamar eltorzul: Lisa saját traumáját és veszteségét másokra is kivetíti – mint azok, akik a ChatGPT-re bízzák lelki gondjaikat, csak hogy rájöjjenek, a digitális kapcsolatok torzíthatják a valóságérzékelést és a jóllétet.
A társaságkeresés tragikomikus határai
Az indie Dead Lover (Halott szerető) című film még erősebben mesél a veszteségről: egy képzeletbeli sírásó (Grace Glowicki) képtelen társaságra lelni, részben mert egyszerűen elviselhetetlen a szaga. Egy váratlan szerelmi kapcsolat halállal ér véget, a nő pedig úgy próbálja visszaszerezni szerelmét, hogy annak maradványaiból összerak egy új lényt. Ez groteszk módon mutatja meg: a szerelem, a magány vagy az intimitás nem teremthető mesterségesen – a kísérlet mindig magában hordozza a kudarcot és a sivárságot.
Lehet-e a szörny is boldog?
A Szegény párák (Poor Things) című filmben először fordul elő igazán, hogy a szörny végül megtalálja közösségét és igazi elfogadásban részesül. Yorgos Lanthimos alkotása egyszerre adja meg a doktornak és a kreatúrájának az emberi és a szörnyeteg jellemvonásokat. Amíg az orvos a tudományba menekül magánya elől, a teremtményt (Emma Stone) végül éppen a barátságok, a szabadság és a tapasztalás vezeti ki az elszigeteltségből. Ez alapján a történet mondanivalója nem csupán az istenkomplexusról szól, hanem arról is, hogy a magányt csak a valódi, kölcsönös emberi kapcsolat oldja fel.
Záró gondolat: még mindig magányosak vagyunk
Két évszázaddal Mary Shelley regénye után a lényeg semmit sem változott: a mesterségesen teremtett barátság – legyen szó MI-ről vagy villám sújtotta szörnyről – sosem helyettesítheti a valódi emberi kapcsolatokat. Az igazi megoldás – bármennyire nehéz is – továbbra is az, hogy el kell indulni az emberek közé, mert egyetlen Frankenstein-szörny sem pótolhatja az igazi barátot.
