Egy különleges fosszília nyomán
Az 59–56 millió éves Lithornis promiscuus fosszíliája – amely páratlan épségben maradt fenn – most új fényt vet a rejtélyre. Katherine Widrig, a Smithsonian Természettudományi Múzeum gerinces zoológusa és kutatócsapata összehasonlította ennek az ősi madárnak a szegycsontját a mai madarakéval. A szegycsont alakja kulcsfontosságú, hiszen itt tapadnak a repüléshez szükséges hatalmas mellizmok. A 3D-s elemzés kimutatta: a Lithornis szegycsontja olyan, mint azoké a mai madaraké, amelyek képesek hosszú távokat repülni az óceánok felett, például a nagy kócsagé (great egret) vagy a géme (heron).
Fontos megjegyezni, hogy nem bizonyított, hogy közvetlenül a Lithornis az összes mai futómadár őse, de több mint valószínű, hogy mindegyik egy ilyen röpképes őstől származik. Korábbi tollvizsgálatok alapján már sejteni lehetett, hogy a Lithornis-rokonok repülni tudtak, de most először bizonyosodott be, hogy nagy eséllyel hosszú távolságokat is megtettek levegőben.
Független evolúciós utak, közös végeredmény
Bár a mai paleognath madarak többsége – például az emu, a strucc – röpképtelennek számít, a tudomány jelen állása szerint ezek az ősi madarak önálló kontinensekre repülve alapozták meg a későbbi futómadár-populációkat. Világszerte mintegy 60 ilyen faj él ma: 45 tinamufaj, akár öt kivi, egy emu, három kazuár, két strucc, egy-két nandú – közülük például a tinamuk még ma is képesek repülni (akárcsak egy fácán).
De mikor és hogyan vesztették el repülőképességüket ezek az ágak? Ehhez két feltétel kellett: minden táplálék elérhető lett a talajon, és a ragadozók szinte teljesen hiányoztak. A földtörténeti múltban – főként a 66 millió évvel ezelőtti nagy kihalási hullám után – a ragadozók eltűnése szinte szabad utat adott a repülőképesség elvesztéséhez. Hiszen a repülés energiaigényes, ha nincs menekülésre kényszerítő veszély, sokkal kényelmesebb és gazdaságosabb a földön maradni.
Mi történik, ha mégis jönnek a ragadozók?
Ennek fényében a röpképtelen madarak túlélése azóta a méret és a sebesség kérdésévé vált: vagy félelmetesen nagyra nőttek, mint a kazuár, vagy villámgyors futók lettek, mint a strucc. Fontos, hogy mindez teljesen függetlenül, több földrészen, párhuzamosan történt: mintha mindenki külön eldöntötte volna, mivé váljon. Ez a példa remekül mutatja be a konvergens evolúciót, vagyis azt, amikor egymástól függetlenül, ugyanarra a megoldásra jutnak a természetben egymástól távoli élőlények.
Az óriás futómadarak tehát hajdanán valószínűleg még repültek, és saját maguk szerezték vissza vagy veszítették el e képességüket – a legváratlanabb módokon.
