
Baglyok: Zsákmányra hangolva
A gyöngybaglyok (Tyto alba) hallása tökélyre fejlesztett segédeszköz az éjszakai vadászathoz. Egész hallórendszerüket a sötétben történő zsákmányszerzés formálta, hogy a minimális fényviszonyok mellett is pontosan meghallják és beazonosítsák a zsákmány helyét. Ennek egyik titka az arctollazatuk, amely tál alakban vezeti a hanghullámokat a füleikhez. Emellett a két fül magassága sem egyforma: az egyik kissé feljebb, a másik lejjebb található, így a hanghullámok apró eltéréseiből pontosan ki tudják szűrni a zsákmány helyét, akár a hó vagy avar alatt rejtőzik is. Ennek köszönhetően a neszek jelentik a bagoly számára az éjszaka térképét.
Denevérek és delfinek: Hangalapú térképészet
A denevérek és a delfinek teljesen eltérő környezetben élnek, mégis közös bennük az echolokáció, vagyis a visszavert hanghullámok alapján történő tájékozódás. Ez a képesség messze meghaladja a legtöbb állatét, sőt, még az ember által fejlesztett szonárt is.
A denevérek nagy, tölcsérszerű füleikkel gyűjtik a hangokat, agyukban pedig kifejezetten nagy terület felel az auditív információk feldolgozásáért – mintha az ember látórendszeréhez hasonló bonyolultságú „hallóközponttal” rendelkeznének. A delfineknél az auditív ideg kétszer olyan vastag, mint sok szárazföldi emlősnél, viszont ők főként az alsó állkapcsukon keresztül érzékelik a vízben terjedő hangokat, nem pedig a füleik segítségével. Ez azért érdekes, mert a külső fülük csupán egy apró lyuk, amely a hangok továbbításában alig játszik szerepet. Külön figyelmet érdemel, hogy mind a denevérek, mind a delfinek rendelkeznek olyan mechanizmussal, amely védelmet nyújt saját ultrahangos „kiáltásuk” ellen – így nem süketülnek meg saját echolokációs hangjaiktól.
Fóka, rozmár, oroszlánfóka: Kettős közeg mesterei
A hallás nem csupán a levegőben fontos – külön tudomány annak megértése is, hogyan hallanak az állatok a víz alatt. Ebben a fókafélék (pinnipedek) – fókák, rozmárok, oroszlánfókák – verhetetlenek, hiszen életük felét vízben, felét szárazföldön töltik. Míg mi, emberek víz alatt tompán, torzan hallunk, mert fülünk a levegőbeli hangterjedéshez alkalmazkodott, a pinnipedek különleges trükköt alkalmaznak: úszás közben vér tölti ki a középfülük üres terét, így a vízbeli hanghullámok folyadékon keresztül is eljutnak a belső fülhöz, minimális torzítással. Ezzel szemben, amikor a partra mennek, középfülük ismét levegővel telik meg, így újra „szárazföldi üzemmódba” kapcsol a hallásuk.
Míg egy delfin, ha kikerül a vízből, szinte teljesen hallásképtelenné válik, addig a pinnipedek mindkét közegben közel ugyanolyan jól hallanak – bizonyos fókafélék például majdnem olyan jól, mint a baglyok a szárazföldön vagy a delfinek a tengerben. A kutatók megfigyelték, hogy a fókák akár 1,6 kilométerre is meghallják a hó ropogását. Ez a kombinált „szuperhallás” a természet egyik leglátványosabb alkalmazkodása, amely lehetővé teszi számukra, hogy mind a szárazföldi, mind a vízi élethez tökéletesen igazodjanak.
Ebből következően a hallás bajnokainak rangsorolása attól függ, hogy ki milyen közegben, milyen céllal használja a fülét – a tökéletes hallás nem egyetlen faj kiváltsága az állatvilágban.