
A metabolikus plafon – meddig bírja a test?
A kutatók 14 ultratartósportolót, köztük tíz ultramaratonistát és több Ironman-triatlonistát követtek egy éven át. Egyikük évente 7200 km-t futott terepen – mégsem lépte túl a metabolikus korlátot. Érdemes kiemelni, hogy a résztvevők nagy része profi sportoló volt, akik huzamosabb ideig extrém terhelésnek voltak kitéve. A kutatás során modern módszert alkalmaztak: a sportolók nehezebb izotópos vizet ittak, majd a vizeletből vizsgálták, milyen gyorsan dolgozta fel a szervezetük. Ez lehetővé tette, hogy pontosan mérjék, mennyi kalóriát égettek el hosszú távon.
Egy év extrém sport: mi történik a szervezettel?
A hosszú versenyeken az anyagcsere-aktivitás a nyugalmi érték (BMR) akár hétszeresére is ugrott. Ettől függetlenül 30 hét után a sportolók anyagcseréje visszaesett a BMR 2,5-szeresére vagy az alá. Korábbi kutatások szerint ez napi körülbelül 3750 kilokalóriát jelent egy 68 kg-os (körülbelül 150 fontos) ember esetében – ezt az átlagos hobbifutó álmaiban sem közelíti meg. Ilyen terhelés mellett a szervezet lelassítja az emésztést, kompromisszumot köt az immunrendszer működésében, és egyéb alapvető funkciók lassításával próbálja megőrizni az egyensúlyt.
Miért nem megy tovább?
Sokan feltételezik, hogy a határértéket a tápanyagok felszívódása és az emésztés szabja meg – ez bizonyos szintig fejleszthető, de nem végtelenül. Bár a kutatás mintája kicsi volt, az eredmények alapján világos, hogy a folyamatos extrém terhelésnek ára van, és még a legjobbak sem tudják átlépni ezt a természetes plafont.
Lehet, hogy létezik, lehet, hogy nem?
Ezért nem kizárt, hogy a metabolikus plafon a jövőben mégis megdönthető lesz, ha az emberiség sporttudományi és táplálkozástudományi ismeretei tovább bővülnek. Egyelőre azonban úgy tűnik, az emberi test biológiai korlátja ellenáll minden eddigi próbálkozásnak – az ultramaratonisták és vasemberek legnagyobb bánatára.