
Kiemelkedő tudományos karrierek nyomában
Érdemes kiemelni, hogy olyan tudósok is a migráció révén kerültek reflektorfénybe, mint Richard Robson, aki az Egyesült Királyságban született, de már Ausztráliában él, vagy Omar Yaghi, aki Jordániából származik, és jelenleg az USA-ban lakik – ő az első jordániai születésű Nobel-díjas a természettudományos kategóriában. További példa Michel Devoret (francia származású, az USA-ban élő fizikus) és John Clarke (brit születésű, szintén az Egyesült Államokban dolgozó kutató).
Nem szabad megfeledkezni a múlt úttörőiről sem, például Albert Einsteinről, aki Németországból Svájcon át jutott el az Egyesült Államokba, vagy Marie Curie-ről, aki Lengyelországból Franciaországba költözött. Ezt a dinamikát a világszerte szétszórt tudományos lehetőségek, az eltérő infrastruktúra, közösségek és ösztöndíjak magyarázzák. Bár a tudás bárhol születhet, a lehetőségek nem oszlanak el egyenletesen – ezért válik egyes országokból igazi tehetségmágnes.
A mobilitás útjában álló akadályok
Az utóbbi időben azonban számos olyan akadály jelent meg, amely lassítja a tudományos mobilitást. Az Egyesült Államokban például Donald Trump elnöksége alatt szigorították a vízumszabályokat, illetve csökkentették a kutatási támogatásokat (ebben az évben több milliárd forint értékben történt megvonás). Ausztrália éves kvótát vezetett be a külföldi hallgatók számára, Japán pedig megnyirbálná a nemzetközi posztgraduális hallgatók ösztöndíjait. Az ilyen intézkedések egyre nehezebbé teszik, hogy a világ legrátermettebb tehetségei oda jussanak, ahol a legnagyobb áttörésekhez szükséges infrastruktúra és innovációs tőke megtalálható.
Hol futnak be a legtöbben?
A 63 díjazottból, akik elhagyták szülőhazájukat, 41 már az USA-ban élt, amikor átvette a Nobel-díjat. A világháború után az Egyesült Államok vált a tudomány globális központjává – bőkezű ösztöndíjai, világhírű egyetemei mágnesként vonzották a kutatókat. A második leggyakoribb célpont az Egyesült Királyság volt, ahol hét, hazáját elhagyó díjazott élhette át a stockholmi „sorsfordító” telefonhívást. A briteknél azonban a mozgás visszafelé is megfigyelhető: tizenhárman születtek ott, de máshol kapták meg az elismerést – valószínűleg jobb fizetés vagy nagyobb presztízs reményében.
Németországból hat, míg Japánból, Franciaországból és Oroszországból négy-négy későbbi Nobel-díjas indult el a nagyvilágba.
Szaktudományok és vándorlás: nagy különbségek
A tudományterületek között is jelentős különbségek mutatkoznak: a fizikai Nobel-díjasok 37%-a, a kémiai Nobel-díjasok 33%-a, az orvosi-élettani díjazottak 23%-a született máshol, mint ahol kitüntették. Fizikában különösen hangsúlyos az országváltás, mivel a költséges berendezések miatt csak kevés országban lehet igazán jelentős kutatásokat végezni – vagyis ahol kiváló laboratóriumok vannak, oda megy a kutató is. Az orvostudomány kevésbé beruházásigényes, ezért gyakrabban előfordul, hogy a tudós otthon marad.
Mi várható a jövőben?
Sokan tartanak tőle, hogy visszaesik a tudósok vándorlása: Ausztrália, Kanada és az Egyesült Királyság is szigorított a kutatók beutazásán. Számos ország – például Franciaország, Dél-Korea, Kanada – célzott ösztöndíjakat vezetett be az amerikai kutatók átcsábítására, az EU például 880 millió forintot ajánl fel annak, aki laborját Európába helyezi át. Ez akár olyan tudományos exodust is eredményezhet, mint amilyen a náci Németországból vagy a Szovjetunió felbomlása után indult. Ugyanakkor Belgium és Franciaország fizetése egyelőre nem elég vonzó ahhoz, hogy tömeges elvándorlást indítson el.
Összefoglalva egyelőre nem tudni, merre mozdul el a világ új Nobel-központja. A politika, gazdaság és a kutatók szabadsága együttesen alakítják majd a folyamatokat. Egy azonban biztos: az új ötletek és friss szemlélet csak akkor találnak egymásra, ha az országok nyitottak maradnak – egy-egy újonnan érkezett kutató az egész tudományos közösséget felpezsdítheti, új megoldásokra inspirálva.