Drasztikus páncélzat, mértéktelen tüskék
A legtöbb kréta időszaki ankylosaurusra a rövid, széles testalkat volt jellemző, amely épphogy a föld fölött tartotta őket. Testüket csontos bőrlemezek, azaz osteodermák borították, ezek alkották az állat természetes páncélját. Némelyik lemez durván megvastagodott, kialakítva a jellegzetes rövid, tompa tüskéket, míg a farok végén gyakran súlyos buzogány nőtt, amivel leszerelhették a ragadozókat.
Mégis, egészen mostanáig csupán néhány fog- és állkapocsdarab, illetve egy töredék borda alapján lehetett feltételezni, hogy az ilyen védekező tulajdonságok már a jura kori ősankylosaurusok körében is jellemzőek voltak. Lényeges, hogy a Spicomellus most előkerült leletei új megvilágításba helyezik a páncélzat fejlődését: idővel a páncélzat inkább visszafogottabb, egyszerűbb lett.
A Spicomellus tüskéi azonban mindent felülírnak. Elmúltak a szerény, kicsiny oldaltüskék: ennek a példánynak a hátán valószínűleg éles, meredező tüskék tarajos sorai futottak végig. Egy-egy bordához akár hat különálló, karomszerű tüske is tartozott, melyek közül némelyik elérte az egy métert is. Ezek a képződmények sokkal inkább katonai lándzsákra, mint közelharcra használt fegyverekre emlékeztettek.
A legmonumentálisabb tüskék a nyakon helyezkedtek el. A Spicomellus nyaki részét több csontos lemez összeforrása alkotta, ezekből meredezett ki öt vagy több, akár 100 cm hosszúságú tüske. Összesen három ilyen, ékes, tüskés félgyűrű fedte a nyakat, amilyet egyetlen más ismert ankylosaurus sem produkált.
Miért kellett ennyi fegyver?
Az extrém tüskék mellett a farokcsigolyákon is ott voltak a jellegzetes, úgynevezett „fogantyúk”, amelyek a fegyveres farok kialakulását sejtetik. Ez a példány az összes páncélos dinoszaurusz morfológiai spektrumából messze kilóg – nincs ismert rokona sem élő, sem kihalt gerincesek között, amely ehhez hasonló páncélrepertoárral bírt volna.
Érdekes módon, épp ezért a Spicomellus pontos helye az ankylosaurus-családfán kérdéses: a csontok bizonyos jellemzői alapján ugyan egy korai ághoz köthető, de bizonyíték híján óvatosnak kell lenni; elképzelhető lenne, hogy teljesen más csoporthoz tartozik, ám ez szinte kizárt.
Ha viszont tényleg ankylosaurusról van szó, az egész csoport evolúcióját újra kell gondolni: eddig úgy vélték, hogy a fegyveres farok a későbbi ágak sajátossága, de a Spicomellus mutatja, hogy már a kezdetekkor jelen lehetett, majd később oldalsó ágakban eltűnt.
A tüskék és a páncélzat fejlődéséről is megfordult a vélekedés: korábban úgy gondolták, a ragadozók miatt egyre vadabb lett a „fegyverarzenál”, most viszont úgy tűnik, éppen az ellenkezője történt, és később jelentek meg a visszafogottabb formák. Ennek alapján feltételezhető, hogy a Spicomellus páncél-extravaganciájának magyarázata lehet a szexualitás: sok feltűnő, kevésbé funkcionálisnak tűnő, energiaigényes szerkezet a szexuális kiválasztódásnak köszönhetően jön létre, elsődlegesen figyelemfelkeltés, másodsorban küzdelem céljából, csak később válik meghatározóvá a védelem szempontja.
Kétséges következtetések és egy punk dinoszaurusz öröksége
A Spicomellus maradványa csak egy villanás a múltból, de már ennyiből is világos, hogy át kell írni az ankylosaurusok evolúciójának számos, biztosnak hitt alapvetését. Még több jura kori felfedezés adhatna pontosabb képet arról, mennyire volt extrém ez az állat, de annyi már most bizonyos: a dinoszauruszok között is akadtak igazi lázadók, akik semmiképp sem szerettek beolvadni a tömegbe.
