Az űr vénje: a Voyager–1 még mindig csipog

Út a grandiózus bolygókörhöz

A Voyager–1 története már a startnál is izgalmas volt: a Titan IIIE rakéta utolsó, kissé bizonytalan indítása majdnem kudarcba fulladt, de a NASA egy hosszabb Centaur hajtóműgyújtással megmentette a küldetést. Az 1960-as években Gary Flandro felismerte, hogy a hetvenes években ritka bolygóegyüttállás lesz, így egy okosan tervezett szonda a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz mellett is elhaladhat gravitációs hintamanőverekkel. Az óriási vállalkozás terve az évek során költségvetési okokból szűkült: végül két szondát – a Voyager–1-et és a Voyager–2-t – indítottak, eredetileg Mariner Jupiter–Saturn projektként.

Trükkök, képek, búcsúk

A NASA mérnökei a szondát csurig töltötték üzemanyaggal, titokban remélve, hogy a program majd kibővül, és a tartalékok a hosszabb utakhoz is elegendőek lesznek. A Voyager–1-nek is volt esélye a teljes „Nagy Utazásra” (Grand Tour), de végül a Voyager–2 repült el az Uránusz és a Neptunusz mellett, míg a Voyager–1 a Titánra koncentrált, mielőtt végleg elhagyta volna a bolygórendszert. Mielőtt végleg hátat fordított volna, még egy utolsó képsorozatot készített: ez lett a Naprendszer családi portréja (Solar System Family Portrait), amelyen hat bolygó látható, köztük a híres Halványkék pötty (Pale Blue Dot) is.

A makacs öreg harcos

Bár elbúcsúzó képeket készített, a Voyager–1 nem hallgatott el: a 48. évfordulóhoz közelítve még mindig küld adatokat, néhány napja pedig egy meghökkentő földi mérnöki bravúrra volt szükség ahhoz, hogy egy hibás alkatrész problémáját megkerüljék. Bár kihívásból nincs hiány, a küldetés még tart – minden egyes új jel további bónusz, amelyet a világűr öreg harcosától kapunk.

2025, adrienne, go.theregister.com alapján