A változó csillag titka
Hubble Kaliforniában, a Mount Wilson Obszervatórium 2,5 méteres távcsövével dolgozott, amikor egy halvány, elmosódott foltot vett célba az égen. A kezdetben jelentéktelennek tűnő fotólemezek később alapvetően átírták a világegyetemről alkotott elképzeléseinket. Először szupernóvának hitte az égitestet, de hamar rájött, hogy a csillag fényessége rendszeresen változik: fényesebb, majd halványabb lesz, előre jelezhető módon. Ez a cepheida típusú változócsillag, vagyis egyfajta kozmikus “mértékegység”, segített Hubble-nak feltérképezni az Univerzum méreteit.
Az Univerzum tágulása és az Androméda-galaxis
Az Androméda-galaxis (Andromeda Galaxy) már akkoriban is ismert volt, de éveken át vita folyt arról, hogy valójában mi is az: csillagcsoport, köd, vagy egy teljesen új galaxis. Hubble mérései igazolták Heber Curtis elméletét, miszerint az Androméda-galaxis a Tejútrendszeren kívül található, óriási távolságban – nagyjából 2,5 millió fényévre, azaz közel 23 × 1018 km-re.
A kozmikus tágulás nyomában
Hubble Henrietta Swan Leavitt korábbi munkáira támaszkodott, aki megállapította, hogy minél fényesebb egy cepheida, annál lassabban változik a fényereje. Hubble ezt az adatot kombinálta más csillagászok, például Vesto Slipher felfedezéseivel, akik kimutatták, hogy a legtávolabbi galaxisok fénye egyre vörösebb – vagyis távolodnak tőlünk. Ez a vöröseltolódás igazolta, hogy az Univerzum folyamatosan tágul. Hubble kiszámolta a tágulás sebességét, amit ma Hubble-állandónak nevezünk.
Új kérdések, új titkok
Azóta számos bizonyíték támasztja alá, hogy Univerzumunk nemcsak tágul, de az 1990-es évek óta tudjuk: ez az ütem gyorsul. Még ma sem egyeznek pontosan a különféle mérések, így könnyen lehet, hogy a későbbiekben alapjaiban változik meg a kozmológia – új fizikai törvények feltárásához is vezethet.
