Az emberi szaglás félreértett története
A mítosz, miszerint az ember rossz szagló, egy több mint százéves tévedésből ered. Paul Broca francia anatómus a 19. században észrevette, hogy az emberi agyban a szaglógumók arányaiban kicsik, míg például az egerekben vagy lovakban óriásiak az agyhoz képest. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy az állatok szaglás által vezéreltek, míg az ember képes figyelmen kívül hagyni az illatokat, s ezért „magasabb rendű”. Halála után Broca gondolatait félrefordították: már nem a szabad akaratról, hanem a szaglóképességről beszéltek – tévesen. Így terjedt el az „ember, mint rossz szagló” legendája, amit Freud csak tovább erősített, amikor az illatokat a primitív ösztönökhöz kapcsolta.
Pedig a szaglás ősibb, mint gondolnánk: több mint 3 milliárd éves múltra tekint vissza, egészen a legelső baktériumok kémiai érzékeléséig. Az ember orrában körülbelül 400-féle szagreceptor található, ezek mindenféle illatmolekulát képesek felismerni: a kávé, a nedves fű vagy épp egy izzadt hónalj szagát is ezek érzékelik.
Ha megszagolunk egy rózsát, akár 800 különböző molekula lép kapcsolatba a szaglóreceptorokkal, így alakul ki az orr és az agy közötti „párosítás”, amit illatként élünk meg. A Földön akár 5,8 millió olyan molekula is lehet, amelyet ki tudnánk szagolni – csak épp nincs, aki mindegyiket letesztelné.
Miért olyan nehéz leírni egy illatot?
A szavak hiánya sokáig akadályozta a szaglás kutatását. Ha meglátunk egy ananászt, egyből elmondhatjuk: sárga, zöld, pikkelyes gyümölcs. De hogyan magyaráznánk el, milyen az ananász illata? A legtöbb leírás forráshoz kötött: füves, kutyaszagú, vagy ananászos. De hogy pontosan mi teszi az ananászt ananásszá, azt már nehéz megfogalmazni.
Ezért sokkal nehezebb a szagokat rendszerezni és megérteni, mint a fényt vagy a hangot, ahol hullámhossz vagy frekvencia alapján pontos leírás adható. Ráadásul egyetlen illatot mindenki másképp él meg, attól függően, mit társít hozzá, és milyen múltbeli élményei vannak.
Egyedi illatok, egyéni emlékek
Számos kutatás gyűjti már az illatmolekulák adatait, hogy pontosabb képet kapjunk arról, mit is jelent az, hogy „valaminek szaga van”. Egy friss tanulmányban több mint 1200 ember értékelt 74 különféle, tiszta molekulából álló illatmintát. Egyesek ugyanazt a vegyületet oldószernek, mások gyümölcsnek írták le. Ez nem „zaj”, hanem annak bizonyítéka, hogy az illatok szubjektívek: valakinek a banán egy ismerős étel, másnak teljesen idegen.
A Monell Kémiai Érzékszervi Központ és a Google együttműködésében készült MI-modell már képes pusztán a molekulaszerkezet alapján megjósolni, mit fog érzékelni egy ember egy adott illatról. Hosszú távon egy nagy adatbázis, a „scentbank” célja, hogy minden élőlény és minden kísérleti eredmény illatadatait összegyűjtse.
Az agy, mint illat-dekódoló központ
A szaglás idegpályái eltérnek a többi érzékszerv útvonalaitól. Nem haladnak át a thalamuson, hanem közvetlenül jutnak el az amygdalához (érzelemközpont) és a hippocampushoz (emlékezetközpont) – talán ezért érezzük ilyen erőteljesnek az illatokhoz kötődő emlékeket.
Friss kutatások epilepsziás betegeken – akiknél már beültetett elektródákkal lehet mérni az idegsejtek aktivitását – egészen az egyedi neuronok szintjén mutatják meg, hogyan dolgozza fel az agy az illatokat. A primér szaglókéreg a kémiai azonosságot, míg a hippocampus a megélt, kontextusból származó jelentést kódolja. Sőt, léteznek úgynevezett „fogalomneuronok” is, amelyek már egy szó vagy egy kép (például édesgyökér) láttán ugyanúgy reagálnak, mintha magát az illatot éreznénk.
Miért fontos mindez nekünk?
Az ősidők óta a szaglás segíthetett a túlélésben: felismerni az ehetőt, a veszélyeset, a hiányt vagy az ismerőst. Modern életünkben is kulcsszerepe van – hiszen ha nem érezzük, hogy ég a ház, romlott az étel vagy tele van a pelenka, könnyen bajba kerülhetünk.
A kutatások cáfolják azt a mítoszt, hogy az emberek rossz szaglók. Az ember például jóval érzékenyebb bizonyos gyümölcsös vagy virágos illatokra, mint a kutya (akinek az orra persze dögszagban verhetetlen). Minden faj más-más szagokra érzékeny; emberként borkóstoláshoz inkább egy embert, holttestek kereséséhez viszont kutyát kérjünk segítségül.
Digitális orr – az illatok új korszaka
Már most is ott van otthonainkban az első, egyszerű digitális orr: a füstérzékelő. A jövőben azonban sokkal okosabb gépek jöhetnek: olyan MI-k, amelyek a testünk által kibocsátott molekulák alapján kimutathatják a betegségeket, gyulladást, hormonális változásokat vagy akár a táplálkozási hiányokat is. Egy ilyen „mesterséges orr” segíthetne az időseknek vagy a Covid-19 miatt szaglást veszítőknek visszanyerni ezt az élményt.
Sokan azt gondolják, hogy a szaglás a legfeleslegesebb érzékünk. De amikor elvész, az emberek gyakran elveszítik a világhoz való kötődés egyik kulcsát: nem érzik szeretteiket, nem észlelik a veszélyt, emlékek válnak elérhetetlenné. Az élet hirtelen sokkal bizonytalanabbá válik. A szaglás tehát nemcsak az orrunkban, hanem egész világunkban kulcsszerepet játszik – csak akkor vesszük észre igazán, ha már eltűnt.
