Folk-rock a géptől: első élmények és felismerések
A Suno oldalán egy ’60-as éveket idéző folk-rock dalt szerettem volna hallani, amelyben hiteles férfi énekhang szólal meg. Pár másodperc alatt elkészült a mesterséges szerzemény. Fejhallgatóval hallgatva, akár egy kávézóban, nem biztos, hogy rájöttem volna, hogy nem emberi zeneszerző munkája, ha nem tudom előre. Bár a dal nem fogott meg annyira, hogy újra és újra le akarjam játszani, érdemes kiemelni, hogy a legtöbb zene még a legnagyobb előadóktól sem teszi ezt velem.
Egy Reddit-oldalon publikáló kutatók több ezer, a Sunóval generált dalból válogattak, majd hallgatókat kértek meg arra, hogy két zene közül válasszák ki, melyiket készítette MI. 53 százalékban tippeltek helyesen, ami alig több a véletlennél. Ha stílusban jól párosított emberi és MI-dalokat kaptak, a pontosság 66 százalékra emelkedett. Miközben az MI-algoritmusok folyamatosan fejlődnek, és a tanulmány megjelenése óta már újabb Suno-verzió érhető el, továbbra is kérdés, hogy mindez hogyan változtatja meg a zenére gyakorolt hatásukat.
Technológiai áttörések és a hallgatói élmény
Az emberiség viszonya a zenével mindig együtt változott a technológiai fejlődéssel. David Bowie már a ’90-es években megjósolta, hogy a zene ugyanolyan könnyen elérhető lesz, mint a víz vagy az áram – például a Napster vagy a Spotify révén. A digitális zenemegosztás forradalmával eltűntek a fizikai hordozók, egyre több mű keletkezik: az elmúlt évben például 75 millió, spamnek minősített zeneszámot törölt a Spotify az adatbázisából a minőség megőrzése érdekében, bár nem tudni, ezek közül mennyi volt MI által generált.
A fentiek tükrében még nem világos, hogy az MI-zene mennyire lesz képes valódi társunkká válni a hétköznapokban. Régen a baráti körben készített mixtape-ek személyes kapcsolatokat, emlékeket hordozva születtek – ma nehezen képzelhető el, hogy valaki egy, végtelen mennyiségben generálható MI-dalokkal teli pendrive-ot adjon ajándékba.
Az emberi tényező: kreativitás mint közös élmény
A történelem során számtalan példa bizonyítja, hogy a technológiák új, kreatív kifejezési formákat nyitottak: a disco DJ-k a ’70-es években, majd a hiphop művészek a ’80-as években mesterien formálták újjá a már létező dalokat. Kezdetben sokak szemében lusta vagy akár tolvaj húzásnak tűnt a sampling, holott mára a szerkesztés önálló művészetté vált, a DJ-k az undergroundból a legnagyobb színpadokra jutottak. Fontos, hogy ők mindig saját kedvenceiket dolgozták fel, személyes kötődéssel.
Az MI viszont az emberi zene adathalmazára épül. Az algoritmusok ugyan emberi kedvencekből tanulnak, de a személyes kapcsolat, az eredeti terroir érzése többnyire hiányzik – legfeljebb egyfajta technológiai „utóíz” marad belőle.
A zene jövője: veszélyek és lehetőségek
Már a ’90-es években léteztek olyan számítógépes programok – például David Cope zeneszerző alkalmazásai –, amelyek kísértetiesen hasonló, szintetikus zenét készítettek Bach stílusában, és a közönség nem tudta megkülönböztetni az emberi alkotásoktól. Ráadásul, még ha mostantól rengeteg, hangszer- vagy énektudást nem igénylő MI-dallal árasztják is el az internetet, ezek túlnyomó része ugyanúgy örökre feledésbe merül, ahogy a legtöbb ember által szerzett dal is. Amit igazából keresünk a zenében, az nemcsak a technikai virtuozitás, hanem a sztori, a háttér, az emberi kapcsolat.
A jövőben valószínűleg néhány MI-dal kapcsolódni fog egy-egy kulturális pillanathoz – filmekhez, mémekhez, videókhoz –, és a felhasználók nagyobb, összetettebb szabadságot kaphatnak, így személyesebb, innovatívabb dalok is születhetnek akár mesterséges stúdiókban.
Az élőzene és az élmény eltűnése
Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni az MI veszélyeit sem. Már az 1890-es években, a lemezjátszók és zongorakészülékek terjedésekor attól tartottak, hogy eltűnnek a házi zenélések, és helyüket teljesen átveszik a gépek. Ez részben be is igazolódott: a családi zenélés mára szinte teljesen megszűnt, a tizenévesek manapság egyedül hallgatják fejhallgatón a slágereket a saját szobájukban. David Bowie szerint a jövőben a zenei élményt az adhatja vissza, ha az előadók rendszeresen turnéznak, mert így lehet igazi, közvetlen kapcsolatot teremteni a közönséggel.
Amikor a nevelőapám megtanított játszani a For What It’s Worth (For What It’s Worth) című dalt, egy olyan számot adott tovább, amit ő gyerekként rádióból hallott először, később pedig egy bakelitlemezről tanult meg, amit pár száz forintért (akkori árfolyamon pár dollárért) vett. Manapság is gyakran hallom ezt a dalt kávézókban, jógastúdiókban – ismét aktuálissá vált a társadalmi kérdések miatt, de minden alkalommal a közös élmény miatt tűnik fel, nem a melódiája vagy technikai tudása miatt.
A fentiek tükrében látható, hogy az MI-zene lehet egyre profibb, de az az emberi történet, ami a leginkább megérint, továbbra is pótolhatatlan marad.
