
A mesterművészek öröksége a spanyol hódítás után
A helyzet egy csapásra megváltozott a spanyolok érkezésével, de ez nem jelentette a hagyományos inka építőmesterek eltűnését. Sokan közülük tovább folytatták mesterségüket a spanyol kézre került új városokban, várakban és katedrálisokban is, létrehozva az úgynevezett neoinka stílust. Különösen fontos kiemelni, hogy a spanyolok között is akadtak, akik személyesen látták, hogyan dolgoztak ezek a kőfaragók: például Pedro Cieza de León, aki Cusco városában figyelte meg, ahogy a helyiek nagy, nehéz köveket illesztenek össze olyan precizitással, hogy alig lehetett észrevenni a kapcsolódási pontokat.
Az inkák történelmét és történeteit korábban kizárólag idős bölcsek őrizték, és énekekben adták tovább generációról generációra. Bár írásos nyelvük nem volt, a quipu – bonyolult csomózott zsinórok rendszere – lehetőséget adott arra, hogy számokat, adókat és a birodalmi építkezésekhez állított munkáscsoportok adatait is nyilvántartsák. Az építések megszervezésében külön kasztot alkottak a munkavezetők, a kiváló mesterek és a tervezőépítészek – a legnagyobb templomok, erődök, királyi paloták mind nekik köszönhetők.
Az inka birodalom nagy kőépítkezései
A spanyol krónikák szerint az inka uralkodók sorra indították a grandiózus építkezéseket. A legendás Pachacuti Inca Yupanqui uralma alatt teljesen újjáépült Cusco városa: mintegy 50 000 munkás dolgozott húsz éven át, megteremtve az alapokat, a várost átszövő csatornarendszereket és a monumentális épületek falazatát. Pachacuti nagyszabású építkezéseit fia, Tupa Inca Yupanqui folytatta, aki évtizedeken át vezényelt városi, templomi és úthálózati fejlesztéseket. Az óriási Sacsayhuaman erőd például három generáción át épült, és a történetek szerint sosem készült el teljesen – még mindig ott találhatók az úgynevezett fáradt kövek, a félbemaradt gigászi megalitok.
A spanyol feljegyzések tanúsága szerint ezek a helyszínek mind az inkák korából származnak, nem valamely titokzatos, ősi civilizáció hagyatéka. A radiokarbon-vizsgálatok is alátámasztják, hogy bár a köveket magukat nem lehet datálni, a falak között talált szerves anyagok, fa és egyéb tárgyak az inka kori építkezések idejére tehetők.
Megalitok mozgatása: munkaerő, ötletesség, kötélhúzás
Az inka mérnökök legnagyobb kihívása az óriási méretű kövek szállítása volt. Sacsayhuaman legnagyobb kövei elérik a 100–200 tonnás tömeget. Különösen érdekes, hogy a spanyol beszámolók szinte mind megerősítik: sem bonyolult gépekre, sem erős igavonó állatokra nem volt szükség az építkezéseken, csak munkások tízezreire és ötletes módszerekre. Az egyik beszámoló szerint a csapatok váltották egymást; ezreket mozgattak az adott falhoz, akik vastag bőr- és növényi köteleket használtak – ezek akár 22 000 kg (50 000 font) tömeg megtartására is képesek voltak.
A helyi közösségek ma is őrzik ezt a tradíciót: minden évben a Q’eswachaka hídnál újraalkotják az inka kori kötélverést és hídépítést az egész falu részvételével. Az ilyen összefogás emlékeztet az ókori tömeges kőhúzásokra, ahol növényi rostokból sodrott kötelekkel százak – néha ezrek – vonták a sziklatömböket lejtőkön, előre lerakott útszakaszokon. Az erős kötelek mellett a sárból, kavicsból és agyagból épített útfelület csökkentette a súrlódást, így a hatalmas kövek mozgathatóvá váltak.
Ramprendszer és helyszíni kőbányák
A kőfejtők gyakran közvetlenül az építkezési zónák közelében helyezkedtek el – például Machu Picchu felső bányájából közvetlenül a templomi falakhoz került a kőzet. Máskor egy-egy rámpát építettek a hegyoldalban: ilyen például az Ollantaytambo környéki monumentális rámpa, amelyen pontosan kiszámított lejtéssel és szilárd alapokkal akár néhány sorba rendezett munkás erős kötelekkel húzta fel a sziklatömböket.
Az elhagyott, félúton pihenő kövek – a „piedras cansadas” – máig láthatók ezek mellett a rámpák mellett, így segítve a mai kutatókat a korabeli módszerek megfejtésében. Lényeges szempont, hogy a köveket nem megemelték, hanem csúsztatva, gördítve mozgatták: csak a súrlódás erejét kellett legyőzniük, nem a teljes gravitációs terhet felemelniük.
A kövek többségét helyi bányákból, kevesebbet akár 30 km távolságból, jól kiépített úthálózaton szállították a városokba. A Qoricancha kolostorfalban alkalmazott egységkövek például jellemzően csak 45 kg (100 font) körüliek, bár akadnak kivételek is nagyobb tömeggel.
Összefoglalásként megjegyezhető, hogy
Az inka birodalom páratlan építőművészetének nem varázslatos vagy földönkívüli eredete van, hanem lenyűgöző mérnöki ötletesség, több tízezer fős összehangolt közmunka, helyi anyagismeret és közösségi összefogás áll mögötte. Az írott és tárgyi emlékek, a ma is látható rámpák, a hagyományos kötelek, valamint a modern műszaki vizsgálatok együtt adják meg a választ arra, hogyan épülhettek fel ezek az örök érvényű kőóriások az Andokban. Az inkák mesterművészete ma is tanít: összefogással, szervezettséggel és leleményességgel a lehetetlen is megvalósítható.
