Az ókori gondolkodók dilemmái
Az idő fogalma már az ókor filozófusait is zavarba ejtette. Parmenidész, aki az idő és változás kérdését vizsgálta, arra következtetett, hogy ha a jövő még nem létezik, a múlt pedig már nem, akkor hogyan válhat bármi jelenvalóvá? Úgy vélte, hogy ami jelenleg valóságos, az csak az, ami épp most van. Ha a jövő nem létezik, akkor minden esemény teremtődik a semmiből – ez szerinte lehetetlen. Nem ő volt az egyetlen, aki aggályokat fogalmazott meg: hasonló kérdésekhez jutottak más ókori görög filozófusok, az indiai Védánta iskola bölcsei és Szent Ágoston is. Mégis: bárhonnan nézzük, sem a múlt, sem a jövő nem tűnik valódi helynek vagy állapotnak.
Newton és Einstein: az idő fogalmának forradalma
A modern korban Isaac Newton az időt egy háttérben folyamatosan ketyegő, egyetemes fizikai folyamattá tette, amelyhez az összes mozgást, gyorsulást lehet viszonyítani. Newton szerint az idő függetlenül telik, és valós dimenzióként működik. Ezután azonban Albert Einstein radikálisan újított a relativitáselmélettel. Einstein felismerte, hogy a fénysebesség mindenkinek ugyanolyan, függetlenül attól, hogy mozog-e vagy sem a fényforrás. Ezáltal minden mozgás csak viszonylagos lehet, és minden mozgó megfigyelő más időkoordinátákat rendel az eseményekhez.
Gyakorlati példán: egy vonatállomáson álló megfigyelő egyszerre látja két, tőle egyenlő távolságra lecsapó villámot, míg a vonaton utazó ember, aki az egyik villám felé halad, miközben a másik tőle távolodik, eltérő időpontban érzékeli a két villámot. A fizikában így nincs egyetlen, mindenki számára azonos jelen, sőt: két, egymáshoz képest mozgó megfigyelő abban is eltérhet, épp mi történik a világban. Mégis: egyikük sem téved.
Ez azt jelenti, hogy minden időpont egyforma valóságú, nincs külön kiválasztott jelen pillanat. Ami változásnak tűnik, az csak annyi, hogy más-más időpillanatokban eltérő a helyzet; emlékezünk dolgokra, amik korábban történtek, később pedig még többre fogunk emlékezni. Az idő múlása csupán az állapotok sorozata – ezt a nézetet blokkuniverzum-elméletnek (block universe theory) hívják.
Miért érezzük mégis a múló időt?
Jogosan vetődik fel a kérdés: ha a fizika alapján nincs időfolyam, akkor mitől éljük át a múlását? Egyesek szerint ez az egész csak illúzió, ahogy azt anno Einstein is sejtette. Mégis: az illúzió szó megtévesztő, hiszen optikai csalódások esetén az érzékszerveink tévesztenek meg minket. Az idő múlásának érzete azonban inkább félreértelmezés, nem pedig érzékcsalódás.
Bár a könyv, amely ezt tárgyalja, Miért tűnik úgy, hogy telik az idő? (Why Time Seems to Pass) címmel jelent meg, a szerző abban hisz, hogy maga az időérzékelés pszichológiai projekció. Ez a gondolati hiba azt jelenti, hogy az élményeinkben megjelenő idő múlását összekeverjük a valósággal.
Vegyünk például egy vörös rózsát: a rózsa önmagában nem piros, csupán a felületéről egy bizonyos hullámhosszú fényt ver vissza, amelyet az agyunk pirosként érzékel. Nem hibázik az, aki egy rózsát pirosnak mond, csupán nem beszél a szín tényleges természetéről, hanem az élmény alapján azonosítja azt. Ugyanez igaz az időre: nem hibás az, aki idő múlásáról beszél, de ezzel nem a világ lényegi természetét írja le.
Az emberi elme rabja az időnek
A gondolkodásunkból nem írható ki az idő fogalma – ahogy nem tudjuk vizuális élményeinket sem a színek nélkül leírni. Bármilyen valóságképet rajzolunk, elválaszthatatlan az emberi tapasztalattól: az idő múlásának érzése hozzátartozik ahhoz, ahogy a világot megéljük. Még ha a fizika nem is hagy teret az idő dinamikájának, nekünk – érző, gondolkodó lényeknek – az idő nagyon is élő, változó tapasztalat.
Ezáltal a hiba nem ott van, hogy átéljük az idő múlását, hanem ott, ha ezt vélt tapasztalatunkat egyetemes, abszolút valóságnak tekintjük. Az, hogy az időnek jelentősége van számunkra, elkerülhetetlen – de magának a világnak talán nincs szüksége múló időre. Az idő tehát könnyen lehet, hogy csak egy ügyes trükk, amit az elménk játszik velünk.
