Ősi tájformálás és megszakítatlan hagyományok
Kezdetben a Rogaguado és Ginebra tavak környékén feltárt, több száz négyzetkilométernyi terület rejtett maradt a világ elől. Ez a vidék Bolívia Beni tartományában található, s része a világ legnagyobb összefüggő mocsárrendszerének, a Llanos de Moxos-nak, amelyet az UNESCO is elismert biodiverzitása és kulturális értékei miatt. Modern kutatók, köztük a Wildlife Conservation Society, a Nemzeti Természettudományi Múzeum, illetve a bonni egyetem szakemberei felméréseket, ásatásokat és LiDAR-elemzéseket végeztek, hogy feltérképezzék az elmúlt másfél évezred emberi jelenlétét.
Paquo, Coquinal, Isla del Tesoro és Jasschaja lelőhelyeken 600-tól 1400-ig több hullámban telepedtek meg közösségek. Különösen Paquóban a feltárások 600 körüli első települést, majd 1000 és 1200 között sűrűsödő jelenlétet jeleznek. Ekkor jelentek meg a kagylóhalmok, gazdag kerámiamaradványok, valamint egy logikusan felépített csatorna- és emelt ágyásrendszer, amely a kukoricatermesztést támogatta. Jasschaja 1300 és 1400 között volt lakott, ekkor a növénytermesztés és az erdőgazdálkodás további fokozódása is megfigyelhető.
Forradalmi vízgazdálkodás és földművelés
Ez a térség különleges földművelő rendszereket rejt. A madártávlatból látható kör- és négyszög alakú árkok, emelt mezők, lecsapoló csatornák a szezonális árvizek kordában tartását és a gazdálkodás fenntartását szolgálták ott, ahol a táj évente drasztikusan átalakult. A változatos formák azt jelzik, hogy nem létezett egységes sablon: évszázadokon át kísérletezték ki az alkalmazkodás leghatékonyabb módjait, a természethez és a társadalmi igényekhez igazodva.
A feltárt ételmaradványok alapján sokféle halfajtát (például farkashalat, pávás sügért, tüdőshalat), teknősöket, kajmánokat, vízidisznót, paka rágcsálót és tatut (armadillót) fogyasztottak. Növényekből kukoricát, babot, valamint számos pálmafélét (moriche, corozo, cumare, totai, palmita és peach palmot) termesztettek, így a halászat, vadászat, gyűjtögetés és növénytermesztés tartós egyensúlyban tudott működni.
Élő örökség: őslakos tudás és közösségi összefogás
Az őslakos Cayubaba és Movima közösségek ma is ugyanezeken a területeken élnek, szoros kapcsolatban a táj változatos élővilágával és saját kultúrájukkal. Tudásuk révén ez a terület a biokulturális örökség élő példájává vált, amelyben az ökológiai és kulturális sokszínűség kéz a kézben fejlődött.
A legújabb, a Covid–19 utáni terepmunkák során szoros együttműködés alakult ki a kutatók és az őslakos tanács között. A helyi közösségekkel való párbeszéd és együttműködés tette lehetővé, hogy a tudományos munkák ne csak a múltat, de a jelenkori kulturális prioritásokat is figyelembe vegyék. A GTLM projekt révén az őslakos vezetők és tudósok együtt dolgoznak a kutatás, a fenntartható természetvédelem és a helyi tudás összekapcsolásán.
Tanulságok egy változó Amazóniához
Az egyre súlyosbodó erdőirtás, mezőgazdasági terjeszkedés és klímaváltozás miatt a Rogaguado és Ginebra tavak vidéke kulcsfontosságú üzenetet hordoz: a fenntartható földhasználat nem újdonság Amazóniában, hanem mélyen gyökerező hagyomány. Az itteni régészeti emlékek azt mutatják, hogy az ősi közösségek rugalmasan alkalmazkodtak a változó természethez, kombinálták a mezőgazdaságot, halászatot, erdőgazdálkodást, és inkább együtt éltek az áradásokkal, mintsem megpróbálták volna uralni azokat.
Bár az emelt földeken való művelés a spanyol hódítások nyomán, a népességfogyás és társadalmi változások hatására megszűnt, ennek hatékonyságát a mostani felfedezések sem vonják kétségbe. Az évszázadok során a közösségek a természet ciklusaira hangolódva tartották fenn a táj termékenységét.
Ennek alapján megállapítható, hogy a Llanos de Moxos példája bizonyítja: Amazónia mindig is a természet és az ember szoros együttműködésének színtere volt. A múlt ilyen öröksége nemcsak a helyi élővilág, hanem a kulturális sokszínűség fennmaradását is biztosíthatja – ha a mai kor döntéshozói képesek meghallani e tájak emlékező hangját.
