Nem a trópusokról indultunk
A legfrissebb kutatási adatok szerint a Föld első főemlősei hideg, száraz régiókban fejlődtek ki, nem pedig trópusi esőerdőkben. A fosszíliák mellett virágpor- és spóraadatok is azt mutatják, hogy ezek az élőhelyek korántsem hasonlítottak a mai őserdőkhöz – sőt, a legtöbb mai főemlőssel ellentétben őseink fagyos, időnként aszályos körülmények között próbáltak fennmaradni. Ez a zord környezet valószínűleg kulcsszerepet játszott abban, hogy a faj változatosabbá és elterjedtebbé vált, és csak több millió év elteltével hódította meg a trópusokat.
Mindezek ellenére máig főleg trópusi lelőhelyekről kerülnek elő főemlős-fosszíliák. Ennek oka, hogy a legtöbb ma élő főemlős a trópusi övezetben található, ezért logikusnak tűnt, hogy onnan ered az egész csoport fejlődése.
A kis Teilhardina nagy utat tett meg
Érdekesség, hogy az egyik legrégebbi ismert főemlős, a Teilhardina alig 28 grammot nyomott – nagyjából annyit, mint a ma is élő Bertha madám egérmaki (Madame Berthae’s mouse lemur). A Teilhardina ujjas mellső lábakkal rendelkezett, ami jelentős eltérés volt a hasonló méretű korabeli emlősökhöz képest, és ez tette lehetővé, hogy könnyedén kapaszkodjon az ágakba, illetve gyümölcsöt, nedvet és rovarokat gyűjtsön. Az apró főemlős 56 millió évvel ezelőtt jelent meg, nagyjából tízmillió évvel a dinoszauruszok kihalása után. Eredetileg Észak-Amerikában bukkant fel, majd gyorsan elterjedt Európában és Ázsiában is.
A klímaváltozás mozgatja az evolúciót
A gyors és változékony éghajlatváltozások, például a száraz és nedves időszakok hirtelen váltakozása mindig új alkalmazkodási kényszereket jelentettek. A főemlősök fejlődését ezek a körülmények hajtották előre, nem feltétlenül a meleg éghajlat. Egyes korai fajok a sarki régiók extrém hidegét úgy élték túl, ahogyan a mai egérmakik: akár téli álomba merülve, hosszabb időszakokra visszahúzódva.
Mit tanulhatunk tőlük?
Összességében elmondható, hogy a múltbeli főemlősök és élőhelyeik megismerése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy biztosítani tudjuk a mai, lecsökkent populációjú és egyre szűkülő élőhelyű főemlősök fennmaradását. A genetikai változatosság elvesztésével az alkalmazkodóképességük is csökken. A túléléshez azonban több kell puszta tudásnál: minden eddiginél határozottabb fellépésre van szükség az élőhelypusztulás, az orvvadászat és a klímaváltozás ellen, különben a főemlősök – így mi is – végveszélybe kerülhetünk.
