Buddha-ereklyék felfedezése és jelentősége
A gyűjteményben csaknem 1800 gyöngy, rubin, topáz, zafír és aranylemez található, amelyeket egy téglából épült kamrában fedeztek fel Buddha szülőhelyéhez közel, a mai Uttar Pradesh területén. Ezeket az ékszereket csonttöredékekkel együtt találták meg, amelyeket egy felirat szerint magához Buddhához kötnek. Felfedezésük hatalmas hullámokat vert a régészeti világban, hiszen sokak szerint ezek az egyik legjelentősebb archeológiai leletnek számítanak.
Az ékszerek 1898-ban kerültek elő, amikor William Claxton Pepp angol birtokigazgató feltárta a piprahwai sztúpát, nem messze Lumbinitől – ahol Buddha is születhetett. A megtalált ereklyék csaknem 2000 éve készülhettek, teljes épségben maradva. A történészek egyetértenek abban, hogy ezek örökségként Buddha törzsének, vagyis a Sakya-klán leszármazottainak, valamint minden buddhista számára kiemelkedő jelentőségűek.
A csontereklyéket azóta több buddhista országnak is átadták; például Thaiföld, Srí Lanka és Mianmar is őriz belőlük. Ezeket ma is nagy tisztelettel őrzik, és állandó zarándokhelyek.
Az aukció körüli etikai viták
Felmerül a kérdés: lehet-e egy ilyen jelentőségű vallási és kulturális kincs egyáltalán piaci árucikké? Naman Ahuja budapesti művészettörténész szerint abszurd, hogy egy elvileg letétként kezelt kincset eladjanak, főleg mivel csak őrzőként hivatkoznak a tulajdonosokra. Ki hatalmazhatja fel őket, hogy értékesítsék ezeket az ereklyéket?
Chris Pepp, a felfedező ükunokája elmondta: családja egy ideig fontolgatta, hogy adományozzák az ékszereket, de minden lehetőség akadályba ütközött. Szerintük az árverés a legátláthatóbb módja a tulajdonjog átadásának. A Sotheby’s szakértői hangsúlyozták: minden szükséges vizsgálatot elvégeztek a tárgyak hitelességét, eredetét és jogi helyzetét illetően.
Ugyanakkor a délkelet-ázsiai művészet két szakértője, Ashley Thompson és Conan Cheong szerint alapvető etikai kérdés: vajon szabad-e emberi maradványokat áruba bocsátani, és egyáltalán ki jogosult eldönteni, mi minősül emberi maradványnak? Sok buddhista gyakorlat szerint az eladásra kínált drágakövek is elválaszthatatlan részét képezik a csontoknak és a hamunak.
Vallási vezetők tiltakozása és történelmi háttér
Számos buddhista közösség vezetője is felemelte szavát az eladás ellen, felidézve Buddha tanítását, miszerint más tulajdonát nem szabad engedély nélkül elvenni. A történeti feljegyzések szerint a Sakyamuni-klán őrizte ezeket a relikviákat azzal a céllal, hogy Buddha követői számára örök mementót állítsanak, amelyeket ilyen értékes díszítőelemekkel, ékszerekkel együtt kellene ápolni.
Chris Pepp szerint családjában hosszú éveken át vándoroltak ezek a drágakövek. Saját kutatásaiban számos 1898-as újságcikket talált az ereklyék megtalálásáról, amelyek már akkor bejárták a világot.
Azzal szembesült, hogy ősei – bár brit gyarmati környezetben éltek –, nem csupán kincsvadászok voltak, hanem a tudásra törekedtek, és közülük többen szerették, tisztelték Indiát, sőt, felléptek a helyi nők jogaival szembeni igazságtalanságok ellen. Willie Pepp, az első felfedező, a helyi parasztokon is segíteni próbált, amikor az 1897-es éhínség idején elindította az ásatást. Az ékszereket és egyéb ereklyéket átadta az indiai gyarmati kormánynak: a csontereklyéket Szám királyának (Ráma V.) küldte, az urnát, kőládákat és egyéb leletek nagy részét pedig a kalkuttai Indian Museum tárlatára juttatta. A család csak a felfedezés körülbelül egyötödét, főképp “duplikátumokat” tarthatott meg – jogszerűen.
Az elmúlt hat évben ezek a drágakövek olyan rangos kiállításokon szerepeltek, mint például 2023-ban a New York-i Metben.
Szakértői állásfoglalások és a visszaadás kérdése
Több tudós szerint a Buddha-ereklyéket sosem volna szabad piaci árucikként kezelni, mert az aukció a gyarmatosítás pusztítását folytatja, amikor ezek a kincsek “ékszerként” kerültek a gyűjteményekbe, és mesterségesen elválasztották őket a hamutól és csontoktól.
Chris Pepp szerint ugyanakkor azokban a kolostorokban, ahol járt, maguk a buddhisták sem tekintik ezeket a köveket földi maradványnak; ezt legfeljebb néhány nyugati tudós gondolja így, de a legtöbb buddhista nem. A család ugyanis alaposan megvizsgálta a lehetőségeket, de minden más alternatíva bonyolult jogi problémákat vetett fel.
Felmerül a kérdés, mi lesz a sorsa ezeknek a vallási és kulturális kincseknek, ha elárverezik őket. Várja-e őket is a brit kezekbe került Koh-i-Noor gyémánt (Koh-i-Noor diamond) (amelyet Indiában sokan lopottnak tartanak) sorsa? Talán itt az ideje, hogy az indiai állam is különös figyelmet fordítson az ilyen kivételes és szent leletekre – vélik egyes szakértők.
