Sziklamászó halak áradata
A megfigyelések szerint a méhészharcsák délutánonként még az árnyékba húzódtak a kövek alá, de napnyugta előtt, valamikor este 6 körül hirtelen változás történt: ezrek indultak meg egyszerre, és kezdték meg a sziklamászást a vízesés mögött, 1–4 méter magas, meredek, nedves sziklafelületen. Sík szakaszokon annyian voltak, hogy egymásra is kapaszkodtak, sőt, néhányan még a kutatók vödreire is rárágtak. Haladásuk titka, hogy úszóikat mereven tartják, miközben oldalirányban ringatózva, farkukat csapva szinte “odaragadnak” a sziklához. Valószínűleg testükkel kis vákuumot hoznak létre, amivel megtapadnak, akárcsak más, gyors folyású vizekhez alkalmazkodott halfajok.
Egyedülálló tömegszaporodás
A kutatók szerint a harcsák a száraz évszakot követő esős szezon kezdetén jelennek meg, feltehetően ívás céljából. Azt gyanítják, hogy a vízhozam hirtelen emelkedése épp ideális jel volt a vándorlásra. A felfelé mászó csoportban főként kifejlett hímek és nőstények voltak, ami megerősíti a szaporodási célú gyülekezés elméletét. Ezzel a viselkedéssel még a helyi biológusokat is meglepték, hiszen a Rhyacoglanis harcsa-nemzetséget – amelyből eddig csupán kilenc fajt írtak le az Amazonas, az Orinoco és a La Plata vízrendszereiből – ritkán sikerül élőben megfigyelni, ekkora egyedszámmal pedig soha.
Veszélyben a rejtett életciklusok
A brazil folyókban a kis halak vándorlásával kapcsolatos ismeretek szinte teljesen hiányoznak, mivel a kutatások legtöbbször a horgászipar szempontjából jelentősebb nagytestű halakra összpontosítanak. A fentiek fényében egyértelmű, hogy a folyami élőhelyek megőrzése kulcsfontosságú ezeknek a kis fajoknak a túléléséhez. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a vízi élőhelyek feldarabolása – például vízierőművek miatt – ellehetetlenítheti az ilyen migrációkat, és ezzel együtt a természetes szaporodási ciklusokat is. A természetes folyószakaszok, főleg a gyors sodrású patakok védelme ezért létfontosságú: ha ezek eltűnnek, rengeteg faj örökre elnémul a mélyben.
