Űrsztrádán a Google MI-jei
A Google Project Suncatcher nevű kezdeményezése azt célozza, hogy alacsony Föld körüli pályán, rajokban keringő műholdakkal működtessen MI-gyorsító chippeket. Ezek a Tensor Processing Unitok (TPU-k) már most is a Google adatközpontjainak szíve, és képesek gépi tanulásra, tartalomgenerálásra, szintetikus beszéd- és képfeldolgozásra, valamint prediktív modellezésre is. A Google most napenergiával működtetett műholdflottákba telepítené ezeket a chipeket, amelyek lézeres adatátvitellel dolgoznának össze.
Az MI-igények ugrásszerű növekedésére most még a Földön igyekeznek válaszolni egyre nagyobb adatközpontokkal. Ezek rengeteg áramot fogyasztanak, és óriási vízmennyiséget használnak hűtésre — így a környezetterhelés folyamatosan nő. Az űrben működtetett műholdak dizájnjában viszont a napenergia lényegében kimeríthetetlen forrás, és a hőelvezetést is az űr hidege oldaná meg.
Miért pont az űr?
Érdemes kiemelni, hogy a Google egy olyan napszinkron pályát választana, ahol a műhold napsütötte részén folyamatosan termelhető az energia, hiszen itt a napfény akár nyolcszor erősebb lehet, mint amit a földi légkörön átszűrve kapunk. A műholdak nincsenek az éjszakai ciklushoz kötve, így alig kell akkumulátorokkal zsonglőrködni.
A terv egyik legnagyobb előnye, hogy elkerülnék azt a problémát, miszerint az űrből le kellene juttatni a megtermelt energiát a Földre (amivel már Asimov is kacérkodott sci-fi írásaiban). Ehelyett az MI-chipeket és a hozzájuk szükséges infrastruktúrát már eleve a világűrben működtetnék.
Holdrakéta-projektek hullámvasútja
A Google már hosszú ideje kísérletezik ambiciózus technológiai fejlesztésekkel. Például a ma már külön céggé vált önvezetőautó-fejlesztések vagy a végül elbukó Loon, a léghajós internetszórás is ilyen „holdrakéta-projekt” volt.
Az űrinformatika azonban egyre több befektetőt vonz. A Starcloud nevű startup például az Nvidiával társult egy ötgigawattos (ez több mint egy kisebb atomerőmű teljesítménye!) űradatközpont építésére, melynek egyes paneljei négy kilométeresek lesznek. Elon Musk is belengette, hogy érdekli egy ilyen üzletág, bár konkrétumokat még nem mondott. Érdemes kiemelni, hogy a Google-nek nem elhanyagolható, mintegy 7 százalékos részesedése van a SpaceX-ben.
A Google műholdrajsztratégiája
A Google elképzelése szerint nem óriási szerkezeteket küldenének az űrbe, hanem sok kis műholdat, amelyek lézeres összeköttetéssel alkotnának egyetlen virtuális adatközpontot. Ez sok szempontból stabilabb, rugalmasabb és jobban skálázható, mint a mostani terveken szereplő több kilométeres „űrszörnyek”.
A rendszer kulcsa az, hogy a műholdak rajként működnek együtt: csak néhány száz méterre helyezkednének el egymástól, a teljes formáció pedig 2 kilométeres átmérőjű lenne. A Google fizikai modellezése szerint ezek a pályák automatizált rendszerekkel fenntarthatók, az MI számára pedig a lehető legalacsonyabb késleltetés és nagy sávszélesség biztosítható.
A „minimális elméleti flotta” 81 műholdból állna, 650 kilométerrel a Föld felett; de a rendszer akár tucatnyi ilyen klaszterrel is működhet, és a piaci igényhez igazítható.
Első lépések és kihívások
A földi teszteken a Google mérnökei már szimulálták azt a sugárzást, amit az MI-chipek legalább öt év alatt tapasztalnak az űrben. Most jöhet a valódi próba: a Planet nevű cég segítségével 2027-ben két prototípus-műholdat fognak Föld körüli pályára állítani. Ezeken minden szükséges rendszert, valamint a lézeres adatkapcsolatot is lemérik.
A költségeket nem részletezte a Google, de kiemelte: a cél annak demonstrálása, hogy egyáltalán működőképes-e az MI-alapú űrszámítás, és tényleg bírja-e a rendszer a gravitációtól és a sugárzástól terhelt körülményeket.
Gazdasági áttörés van a láthatáron?
Az űradatközpontok visszatartó erejét eddig főleg a kilövési költségek jelentették. Ha azonban a SpaceX Starship rakétája tényleg szolgálatba áll, a Google számításai szerint a kilövés ára 2035-re akár 70–80 ezer forint/kg alá is mehet — ami a mostani költségek töredéke.
Ennek fényében, ha az MI valóban az űrbe költözik, az évről évre zuhanó kilövési díjak és az egyre nagyobb MI-igény újabb lökést adhat a „világűrszámítás” forradalmának. A következő évek eldöntik, hogy a Föld energiaválságainak és adatközpont-problémáinak valóban az űr lesz-e a megoldása — vagy marad tudományos-fantasztikus álom.
